I.

Évek előtt kritikánk politikai jellemű volt. A pártok küzdelme

átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak

fegyverhordozói voltak, s a költőt nem mindig széptani szempont itélte

el vagy dicsőíté. Ennek megvoltak jó és rossz oldalai: néha szenvedett

az izlés, mert szenvedélyesen megtámadták, és politikai okból; néha

nyert, mert szenvedélyesen védték, noha nem a széptan kedveért. De ez

ellenkező hatások küzdelmében eszmék merültek fel, melyek jótékonyan

hatottak a közönségre, s az élénk mozgalom erős lendületet adott a

költészetnek, ha a legtöbbször nem is helyes irányt. A kritika szolgálta

az izlést, a hogy szolgálhatta, de szolgálta.

Vajon most, midőn lapjaink többé nem képviselnek politikai pártokat, mi

kritikánk jelleme? Emelkedett-e tisztultabb szempontokra, jobban

szolgálja-e az izlést, inkább termékenyíti-e az irodalmat, előbb viszi-e

közönségünket?

E kérdésre engem mindig különös hangulat fog el; szeretnék panaszolni, s

elvégre is gúnyolódni van kedvem; vitatkozni akarok egész az

indulatosságig s utóljára is hallgatnom esik jól, mikor aztán a polemia

izgalmait a költészet álmaival óhajtom becserélni. E hangulat most is

hallgatni készt. Megvallom töprengek: vajon nem volna-e jobb kritikai

szemle helyett költeményt vagy beszélyt irnom? – Valóban miért is másnak

kellemetlent mondani, midőn hallgatni is lehet, miért a gúnyos polemia,

midőn a hizelgő panegyris könnyebb, miért tekintélyes és becsületes

hazafiak koszorúit tépdelni, midőn az ifjúhoz oly jól illik a

szerénység.

«Nur die Lumpe sind bescheiden»! mondja Goethe. Legyen nekem is szabad

legalább egyszer követnem e nagy író elvét, melynek nálunk annyi kis író

hódol. Hadd oszoljanak szét a költői álmok, hadd merjek hát panaszolni,

gunyolódni, vitatkozni, s csak akkor némuljak el, ha azok, kiket az ügy

közelről érdekel, nem fognak a dologhoz szólani.

Mi tehát most kritikánk jelleme? A jellemtelenség nézetek és indokokban

egyaránt.

Meggondolva mondom ki e szót. Volt időm reá. Már régóta forgatom kisebb

és nagyobb lapjaink, folyó és elakadt iratainkat. Olvastam a sorokban és

sorok közt. Emlékem hű. Jól tudom, hányszor kellett bosszankodnom,

nevetnem, csodálkoznom. Óh a paradoxonok, adomák, botrányok krónikáját

ritkán feledi az ember.

Emlékszem, hogy innen mindig Mammon hunyorgott reám, sehogysem tudva

elég jól takarózni a hazafiság köpenyével; onnan a pajtásság rikkantó

chorusa űzött odább; itt a boldog könnyelmüség vagy együgyüség

csevegésein szenderedtem el; ott a sértett vagy sértő hiuság

szenvedélyes feleseléseire ébredtem; emitt a parókás pedánsságot kelle

megbámulnom a mint önmagát bámulja, amott a csörgősipkás tudatlanságot,

a mint lelkiismeretlenségével kérkedik: e zajba untalan a «vicczek»,

«revanche-ok» hahotája vegyült, mit csak az illetők érthettek, e tarka

jeleneteket szüntelen viadal váltotta föl, nem a bajnokoké, kiket ügy

lelkesít, de a gladiatoroké a tömeg mulatságára. Szóval kritikusaink

mindent megtettek, mi tőlük telt, s kiktől több telt volna, jónak látták

félrevonulni. A kritika az irodalmon kívül eső czélok küzdterévé fajult,

a polemia magánügyek személyeskedő vitájává és néha szennyes pasquillá.

Ez túlzás, vagy a mi benne nem az, olyan, mi más irodalomra is illik, s

nálunk ezelőtt sem hiányzott! – mondhatja valamelyik optimista olvasóm,

ki engem már is a legfeketébb vérű pessimistának tart. Ez ellenvetés

utóbbi részében van valami igaz. Legalább nem rég egy külföldi kritikai

lapban ezt olvastam: «Jelenleg ki sem akar az újabb könyvekről valódi

birálatokat sem írni, sem olvasni. – A bírálatok nyomorú ismertetések és

okoskodó hirdetményekké aljasultak; a politikai és szépirodalmi lapok

tárczájában, mint laptöltők foglalnak helyet és stereotyp phrasisaikból

sem olvasó sem író nem okul.» Mintha e sorokat rólunk vagy inkább

vigasztalásunkra írták volna. Azonban az én pessimismusom

vigasztalhatlan.

Nem az a baj, hogy sok lap űz játékot a kritikából, hanem az, hogy egy

sincs, mely ne ezt tenné; nem az a kórjel, hogy itt is ott is felületes

és pártos birálatok jelennek meg, hanem hogy seholsem mutatkozik komoly

akarat, tiszta szándék. A külföldi irodalmakkal a miénk e részben épen

nem hasonlítható. Ott azon lapok is, melyekben a kritika csak igen

másodrendű dolog, meg tudnak őrízni bizonyos álláspontot, s mindig

találkozik egy-két oly közlöny, melyek kiválóan kritikával foglalkoznak,

s a tudomány és jellem hatalmával tekintélyt alapítnak meg. Ez eddig

többé-kevésbbé nálunk sem hiányzott. Régebben a «Kritikai Lapok,» majd

az «Athenaeum» később a «Szépirodalmi Szemle» játszották e szerepet, a

nem kritikai lapok közül is egy-kettő által támogatva vagy épen

kiegészítve. Most talán elveiket kétségbe vonhatjuk, politikai

hátterüket érdemül vagy hibául róhatjuk föl, egy s mást becsmérelhetünk

bennük, de azt el kell ismernünk, hogy egészben véve elvet, rendszert,

iskolát képviseltek, jellemök volt, és ami a legtöbb, az irodalmi

fejlődés lépcsőiül szolgáltak.

«Most is van ily lapunk, a «Pesti Napló» épen ilyen!» – kiálthatja ujra

valaki, s talán épen a nevezett lap szerkesztője, ki mindig nagy hévvel

szokott oly dolgokba szólani, melyekhez keveset ért, vagy a hol alkalma

nyílik ámíthatni.

Ujra maradok véleményem mellett, annyival inkább, mert amidőn fennebb

kritikánkat jellemzém, a «P. N.» is előttem lebegett. Egyébiránt nem

akarok faggatózni, annál kevésbbé becsmérelni. Sem szenvedély, sem

önérdek, sem hiuság nem csábít, hogy igazságtalan legyek. A «P. N.»

méltánylatot is érdemel; megvannak érdemei, s itt nem a politikaiakat

értem, melyek az illető helyeken nálam nélkül is eléggé el vannak

ismerve, hanem az irodalmiakat. A «P. N.»-nak igen dicséretes oldala,

hogy a tudomány és irodalomnak állandó rovatot nyitott oly időben, midőn

kritikával egy lap sem foglalkodott rendszeresen, s az «Uj Magyar

Múzeum» is a bibliograph szerény szerepével elégedett meg. A «P. N.»

azért is teljes méltánylatot érdemel, hogy néha alapos és

részrehajlatlan birálatokat közöl. Legalább én ilyeneket is olvastam

benne, s talán ezután is fogok. Ezt nem azért mondom, mert én is írtam

bele pár czikket, míg a szerkesztőnek nem annyira lovagiatlansága, mint

széptani elvtelensége el nem riasztott, hanem mert igaz.

De én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár

mint műbiró. Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem

veszteget, ha az egész elhibázott, s a szellem összes hatása lehangol,

untat vagy épen visszadöbbent. Oh akkor misem volna könnyebb, mint nagy

költők, kitünő íróknak lennünk! Pár kedves verssort, néhány szép lapot

mindenki írhat. S ki nem mond néha napján igazat, jót, szépet, saját

vagy más gondolatjait? Becsülni sem igen tudok valakit azért, mert

egyszer másszor kötelessége szerint cselekedett, ha egy egész élet

változatos folyamában nem fejt ki erkölcsi erőt, jellemet. Oh akkor

úton-útfélen annyi szilárd jellemű emberrel szoríthatnánk kezet, mint a

hány gyönge vagy nyeglére találunk! S így vizsgálva a «P. N.» kritikai

eljárását, úgy találom, hogy egészben véve jellemtelen nézetei és

indokaiban egyaránt, s a szellem, mely végig vonul rajta, összes

hatásában irodalmunkra nézve épen nem jótékony.

Miért? Mert kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak,

kinek az irodalom ügye szivén fekszik. S ezek:

A széptani elvtelenség, mely a közönség izlési fogalmait összezavarja.

A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.

Bizonyos eszmenélküli s oly hangu polemia, mi az irodalom megalázása.

A nemzeti hiuság tömjénezése az izlés és tudomány rovására.

Fejtegessük – természetesen mindenütt csak a szépirodalmat illetőleg.

Minő széptani irányt, minő irodalmi vezérelvet követ a «P. N.»? Nem

tudnám megmondani. Annyi egymással ellenkező elv, irány merül föl benne,

hogy lehetetlen közőlük kiválasztani a valódit. Itt mindenki

megtalálhatja a magáéit. A szerkesztő bölcs ember, ki változtatni szokta

meggyőződéseit, a szerkesztő udvarias ember, ki eltűri az ellenkező

véleményeket. Ő annyi széptani elv, iskola, rendszer hőse, a hány csak

volt, van és nincs, de mindig ugyanaz, a bölcs és udvarias férfiú, kinek

lapját sikerült eljuttatni oda, mi az eszmék nihilismusa s az érzület

üressége.

Egyik számban azt olvassuk, hogy a magyar költészet aranykora 1830 körül

bevégződött, s azóta csak epigónok vannak. E nem annyira merész, mint a

legnagyobb mértékben elfogult és korlátolt nézet irodalmunk ujabb

korszakát egészen megvetni látszik. E szerint az újabb korszak genialis

költői Arany és Petőfi nyomorult utánzók, költészetünk népnemzeties

átalakulása hanyatlás, a nyelvi és formai hódítmányok semmiségek, a

szónoki pathósz mellőzése a kedély jogaiért, s a törekvés typikai alakok

helyett egyéni jellemeket adni bohóságok, s a hamis idealismus romjain

emelkedő természeties, egyszerű és jellemzetes oltárai bálványképek. Azt

hihetné az ember, hogy a «P. N.» egészen a régi irodalom híve, s az

eposzban Vörösmartynál, a dalban Kisfaludy Károlynál, a regényben

Jósikánál egészen megállapodott. S erre sok hajlamot is tanusít.

Legalább régibb irodalmunk kitünő tehetségeiből majd mind lángészt

gyárt, s a régibb magyar kritika elkallott eszméit újítja föl.

De ez csak látszat. Megvannak azért az ő phrasisai az újabb költészet

bajnokai és elvei számára is, sőt itt még sokkal merészebb, elfogultabb,

mulatságosabb. Míg egyik számának tárczájában Petőfit valamelyik együgyű

vidéki levelezője által megtámadni engedi, addig a másikban Petőfi egyik

legszerencsétlenebb epigónját, Lisznyait, oly czímekkel tiszteli meg,

melyekkel egy Béranger megelégedhetnék. Hétköznap pánczélos czikkekben

küzd a legeslegujabb költészet rakonczátlanságai ellen, de sátoros

ünnepeken nagy hűhóval a legeslegújabb költészet leggyöngébb verses

gyártmányait közli, oly jegyzetek kiséretében, mi valóságos széptani

barbarismus.

A «P. N.» egykor megtámadta a «Szépirodalmi Lapok»-at, mert először mert

kikelni az úgynevezett tájköltészet ellen, melyet a napisajtó annyira

megbámult. E lapnak én is egyik szerkesztője lévén, ez alkalommal épen

nekem jutott a szerencse védenem elveit. S mi történt? Néhány hónap

mulva ugyancsak a «P. N.» kezdi fejtegetni a tájköltészet szörnyűségeit,

ugyanazon okokkal élve ellene, melyeket én használtam. Ez éles

következetlenségnek még több példáit idézhetem. A «P. N.» ellensége a

franczia romantika és modern költészetnek egyaránt, de azért nem átallja

egyik birálatában így kiáltani föl: «Mi nem rosszaljuk a franczia

modort, sőt jobbnak tartjuk az angolok gyakori egyhangusága s a németek

tudós általánosságánál.» Több ízben kissé nevetségesen lenézi Dumas-t,

de ez nem akadályozza, hogy Dumas magyar utánzóit érdemükön felül

méltányolja tárczájában, noha a külföld legjelesbb regényírói közül

választhat, egy Montepin-t vagy Féval-t rántson elő.

A «P. N.» egy helytt az irányregény ellen nyilatkozik, mint a melyben

rendszerint a művészi czél alá van rendelve a politikai és társadalmi

eszméknek, s a költői alak a prózai tartalom martalékául esik. Azonban a

szerkesztői jegyzetek, hirdetmények a tárcza eredeti regényeit mindig

irányregénykép dicsérik föl, noha közülök eddig még egyetlen egy sem

volt az, mi egyébiránt érdemükből mit sem von le. Úgy látszik, mintha a

szerkesztő lapja széptani czikkeit vagy nem olvasná vagy nem értené, s

azon tévhitben élne, hogy az irányregény tulajdonkép nem is költői

genre, hanem valami olyat jelent, mint a kereskedőknél a «superfein»

kifejezés.

Az említett czikkből azt kell következtetnünk, hogy a «P. N.» a

költészetet sem a politika, sem a moral, sem a bölcsészet szolgájává nem

akarja tenni, s mindennemű irányt csak annyiban becsül benne, mennyiben

a költői alkotással össze tud olvadni, s így a valódi költészet, a

tiszta művészi alak barátja. E tant más czikkeiben is vallja, sőt elég

bátor Gutzkownak egy a pietista regények ellen írt czikkét is

lefordítani, hol a többek közt ez áll: «Hogyan találkozhatnak emberek,

kiknek a cziczomás szenteskedő unalmasságban kedvük telik? De ez

összefügg jelenkorunk édeskés divatával. Mindenütt kenetteljes phrasis

uralkodik, mindenütt ellenszenv a vidor, ép természetiesség iránt. Ha

így haladunk, a költészet észrevétlen az erkölcsi értekezések modorába

fog sülyedni.»

S ugyancsak a «P. N.» később ezzel ellenkezőleg oly elvet állít föl,

mely szerint nem csak a legelhibázottabb mű is védhető, de minden

pusztán erkölcsi leczkét, bölcsészeti értekezést, politikai röpiratot

költői műnek nevezhetni. Ugyanis Fáy legújabb regényének bírálatában ez

áll: «A szépet, mint egy franczia kritikus mondja, mindig abban kell

keresni, miben azt a művész kifejezni akará, s ezen szépet a «Jávor

orvos»-ban a világnézet nemessége képezi.» Tehát valamely művet a

világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé

teremt? Tehát költői alkotás, művészi alak helyett be kell elégednünk az

eszme, az erkölcsi mag rideg prózájával? S e tant épen annyiszor vallja

a «P. N.», mint a másikat, sőt valami émelygős erkölcsiességet annyira

negélyel, hogy a széptani szempontot mellőzve, még a szinésznőket is

erkölcsök szerint osztályozza, s elég lovagiatlanul magánviszonyaikat

rágalmazva feszegeti. Az erkölcs nagy dolog s bizonyára alig van nagy

költő mély erkölcsi érzés nélkül, csak hogy ez még magában senkit sem

tesz azzá, mi pedig a «P. N.» széptani erkölcs elvét illeti, aligha

Byronnal kiálthatunk föl, ki «Don Juan» czímű költeményét illetőleg ezt

írta egyik barátjának; «A moral, a moral! veti ön szememre. Életemben

először hallom oly ember ajkairól e szót, ki nem képmutató s azt nem más

czélokért használja föl.»

Ez adatokon kívül, melyek feltünő különösségüknél fogva mélyen emlékembe

tapadtak, s így könnyű volt utánuk néznem, idézzek-e még több adatot a

«P. N.» széptani elvtelenségének bebizonyítására? Apróra böngészszem-e

az egész előttem fekvő másfél évi folyamot? Bonczoljam-e szinbirálatait,

ez achillesi sarkakat, hol az iskolás gyerek is könnyen halálos sebet

ejthet rajta? A széptani elvtelenség krónikája helyett talán érdekesebb

lesz azt vizsgálnom, hogy honnan ered mindez? Talán korlátoltságból,

talán ismeretek hiányából? Meglehet. A «P. N.» szerkesztője régebben

gazdászati tanulmányoknak élt, a «Magyar Gazdá»-t szerkesztette, s így

nem igen juthatott ideje a széptanban buvárkodhatni. Azonban a «Magyar

Gazda» emléke bennem még más gondolatot is költ, mi hidul szolgál

áttérnem további fejtegetéseimre.

Ha a «P. N.» szerkesztője gazdasági lap mellett megtanulhatta a

politikai ármányokat, melyeket akkor még nem mert Széchenyi-fogásoknak

nevezni, miért ne tanulná most politikai lapot vezérelve az

irodalmiakat? s valóban a «P. N.» némely iró iránt rokonszenvet, más

iránt ellenszenvet tanusit, mi határozott széptani elvek hiányában csak

személyes indokok következménye lehet. Ez indokokat feszegetni sem időm,

sem kedvem, mert nem tartoznak a közönség elé. Megelégszem a tényekkel,

melyekből következtetést vonhatok, s az tény, hogy a «P. N.» néha

szigorú is tud lenni, míg a legtöbbször engedékeny. E pártosság a

szinbirálatokon húzódik át legfeltünőbben, egész a szenvedélyességig

emelkedve.

Oh az a szinbirálati rovat mennyi szolgálatot tesz! Néha azt hihetné az

ember, hogy galambposta, mely egy ábrándos, szenvedélyes szív

elragadtatásainak édes terhét emeli szárnyain, majd hogy a régi római

piacz oszlopa, hova pasquilljait aggatja a gyűlölség. Itt bók és sóhaj

zendül meg, ott gúny és szitok kurjant, s a csattogó taps, éles fütty és

harczi tárogató sohasem némul el. És miért? Ha az ember nincs beavatva a

rejtélybe, nem értheti; annyira házi kedvtelés, magán mulatság az egész,

oly kevés köze van az irodalom, nemzeti szinészet és nyilvánosság

érdekeivel. Azonban annyit mindenki megérthet, hogy egyik különben

érdemes szinésznőnk (Komlóssy Ida k. a.) Bulyovszkinéval nem is

hasonlítható, Jókainét fölülmulja, sőt a világ legelső művésznőjévé

vált. Kár, hogy a hires franczia kritikus, Planche Gusztáv nem ért

magyarul; ha olvashatná e birálatokat, bizonyosan tüstént Pestre

rándulna, hogy K. I. k. a.-ban nyerhessen kárpótlást azon boszuságért,

melyet neki nemrég Rachel játéka okozott, kit ezért a «Revue des deux

mondes» közelebbi füzeteinek egyikében keményen meg is rótt. Aztán az is

világos, hogy egyik szinészünk (Tóth), ki valódi ritkán játszott, «nem

is játszhatik rosszul.» Csoda, hogy e fölfedezés után az egész művelt

világ műenthusiastái nem tódulnak hozzánk, bámulni e hallatlan

tüneményt, melyet otthon legnagyobb művészeiken sem tapasztalhatnak. Azt

is könnyen észrevehetni, hogy néha a színmű becsét az határozza el:

melyik szinésznő játszik benne főszerepet. Ezért kelle nemrég szegény

Schillernek szigorú világirodalmi mértéket szenvednie, míg Scribe és

Legouvé gyöngéi védelemre találtak. Ily különös ellenmondások-,

paradoxonok-, túlzásokra ragadja a «P. N.»-t a pártosság és szenvedély,

miből aztán rendesen haszontalan polemiák fejlenek ki.

Ki nem hallotta a «P. N.» polemiáinak hirét? oly gyakoriak és

szenvedélyesek azok, hogy majdnem kiszorítják a keleti háboru

sürgönyeit, s velök mintegy versenyezni látszanak. De mutasson föl

valaki bennök egyetlen jóra való ügyet, eszmét, elvet, mely

megérdemelje, hogy a valódi iró tintába mártsa tollát s felizgassa

idegeit! A magyar irodalomban régebben is sok silány polemiát

olvashattunk, de ha tárgyuk nem is volt mindig közügyet vagy tudományt

érdeklő, legalább hátterül, vagy kiindulási pontul valami ilyes

szolgált, s a szenvedélyt némi elmésség- vagy eszmével fedezték. A «P.

N.» mindezeket túlszárnyalta s megmutatta, mikép lehet havakon át

szükségtelen eszmenélküli feleselésekkel untatni a közönséget s alázni

az irodalmat. Irodalmi vita alig volt köztük egy-kettő, a többi mind

szini cselszövények és hiu szenvedélyekből fejlett ki. Az irodalmiakat

csekély fontosságuknál fogva pár szóval el lehetett volna igazítani, a

sziniekre pedig kár volt okot adni, vagy mindenesetre úgy kellett volna

folytatni, hogy irodalmi érdeket ébreszszen és semmi esetre oly hangon,

mi nem az irodalomé.

S minő eredményt szült mindez? Vajon a többi lapokban is mióta

otthonosabb, mint eddig, bizonyos üres faggatódzás? Mióta a «P. N.»

divatba hozta. Miért olvassuk itt is ott is gyakrabban a magánviszonyok

feszegetését, a gyöngédtelenség czélzásait? Mióta a «P. N.» a

szerkesztői szobák, szinfalak titkait s még a kávéházi társalgást is

közönség elé viszi. Mióta tapasztaljuk a vitázó hangot oly sértővé

fajulni, hogy az ügy többé irodalmi téren el nem igazítható? Mióta a «P.

N.» az erős kifejezések szótárát, a bunkós körmondatok mesterségét

tanulja. S a polemia, melynek tulajdonkép köz- és irodalmi ügyek komoly

vitájának kellene lennie, mióta válik mindinkább gyerekies vásottság és

eszme nélküli személyeskedés küzdterévé? Mióta a P. N. szenvedélyes

pártossága nem ismer korlátokat. S mindezt ugyanazon «P. N.» teszi, mely

ezelőtt másfél évvel a «Kritikáról» írt czikkében a régibb irodalom, egy

Révay, Kölcsey, Bajza polemiáinak haszontalanságát fejtegette; ugyanazon

«P. N.», mely mult vasárnapi számában is nem pirul alkalmasint egy

Pesten gyártott vidéki levelet közölni, hol az elfajult polemiák ügyében

emelkedik valami együgyüen kérkedő vád. S ezelőtt is hányszor lehetett

hallani e lap atyai és tanári intéseit a fiatal írókhoz, midőn maga a

legvásottabb csinyeket követte el.

Valóban talán mindez csak mosolyra s nem komoly felindulásra volna

méltó, ha a közönség előtt nem alázná mindinkább az irodalmat oly

időben, midőn az ellenkezőt annyi szent érdek parancsolja és

követelőbben mint bármikor.

Még egy utolsó állításom fejtegetésével vagyok adós, melyre nagy sulyt

helyezek azon eszméknél fogva, melyeket érint.

Szabadjon hosszasabbnak lennem, mint talán kellene. Okom van türelmet

remélni oly közönségtől, melyet polemia ürügye alatt annyi magánügygyel

fárasztottak. Mindez nem az én magánügyem. Én a «P. N.» szerkesztőjének

mindig kedvencze voltam, költői és kritikai műveimet folytonosan

dicsértette, személyemet oly bókkal tisztelte meg, melyre önérzetem

pirult, de hálám soha sem viszonozta. Mindez közügy, mennyiben a kritika

egykép lényeges befolyással van az irodalomra s a közönség izlésére, s

felszólalnom csak egyetlen erős szenvedély készt: a nyegleség gyűlölete,

és épen az irodalmat érdeklőleg, melynek hogy becsületes munkása

lehessek, legfőbb czélom, egyetlen büszkeségem.

A «P. N.» kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent

eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonkép

nem egyéb, mint a nemzeti hiuság tömjénzése a tudomány és izlés

rovására. Ez néha az elvtelenség indokául szolgál, a mint a pillanat

érdeke hozza magával, néha a pártosság palástjául, a mint a szükség

parancsolja, de mindig csalétekül. A «P. N.» szerkesztője nagy magyar,

túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiu

hegykeségbe játszsza, s míg czafrangjain babrál, a lényeget morzsolja

szét, öntudatosan vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az,

hogy megvannak az ő fennhangzó phrasisai «fajunk» dicsőítésére, de

mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti izlést

s az irodalom való érdekeinek szolgálni. Azt kell hinnünk, hogy a

szerkesztő a multak minden emlékét kitörölte elméjéből, minden ruháját

széttépte testén, csak kettőt tartott meg: a sujtást és nagy szót,

melyekre soha sem volt szükségünk. Széchenyi úgynevezett tanítványa épen

úgy nem követi most, mint nem követte hajdan e nagy férfiut, kinek

nevével annyira visszaél, és sehol sem kevésbbé, mint az irodalmi

ügyekben.

Azonban nemzeti érzés megvesztegetése és szépirodalom, kritika, nagy

szavak kicsiny dologhoz! – mondhatják sokan. Úgy látszik, és nincs úgy.

Ki a nemzeti műveltség és művelt nemzetiség eszméjének fontosságát nem

fogja föl, s azon döntő befolyást, mit rájok az irodalom bármely ága s a

kritika gyakorolnak, nem érti, annak én itt, e tárcza szűk hasábjain,

hiába magyaráznám. Mindamellett talán fejtegetéseimből mindenki

meggyőződhetik, hogy nem épen üres szavakat mondottam.

A «P. N.» egyik számában Toldy Ferencz, Horvát István emlékének

áldozván, igen gyöngéden kikelni bátorkodatt azon irány ellen, melyet

őstörténetünket illetőleg e nagy nevü, de a nemzeti lelkesülés

monomaniája útján annyi ábrándba tévedt történetnyomozónk oly divatossá

tett történetirodalmunk kárára. A szerkesztő, mellőzve minden tudományos

indokolást, jegyzetében Horvát Istvánt a magyar őstörténet Columbusának

nevezi, tanait nem hajlandó valódi értéköktől megfosztani, a s tőle

öröklött történetnyomozó irányt épen nem tartja kártékonynak. Miért? nem

mondja meg, de sejtetni engedi, mert alkalma van játékot űzni a nemzeti

érzéssel, mert kardot köthet ősdicsőségünkért, tudományos tévedéseket

védve, mert annyi korcs író közt magát, mint egyedüli magyart mutathatja

be, ki teljes lelkéből hiszi, hogy őseink háromezer év alatt a Nilus

forrásán kezdve a legészakibb Lapplandig, az Indus folyó és sinai

birodalomtól fogva Afrika és Európa legnyugatiabb partjáig uralkodtak,

ők az egyiptomi, a hellen, a római műveltség alapítói, a keresztyén

vallás legfőbb terjesztői, a pyramysek magyar építmények, Homér a jászok

közt énekelt, s Horvát Istvánnak több ily boldog ábrándjait. S lapját e

történeti iskola híveinek azóta is folyvást megnyitja. Mit neki a

tudomány érdeke, ha a nemzeti hiusággal kaczérkodhatik, midőn az oly

kevésbe, csak korlátoltságba kerül!

Ezzel rokon irány vonul át a szépirodalmi művek birálatain is. Ha

ellenszenv nem nyitja pedáns feddőzésekre vagy szenvedélyes

kifakadásokra a «P. N.» ajkait, akkor rendesen harsány trombitába fú,

hogy minden semmiségre a magyar szellem dicsőségét hangoztassa. Minden

gyönge munka védelmére tud mondani valami mesterséges, valami nagy

kínnal kikeresett gondolatot. Az általa epigóninak nevezett korszakban

pazaran fedezi föl a shakespearei és goethei nőalakokat oly könyvekben,

melyek tulajdonkép a legközönségesebb irodalmi szinvonalra sem

emelkedtek, forrongó lelket, tanulmányt, mélybeható elméletet talál;

egyik irónőnkről oly dolgokat mond, melyeket Goethéről nem lehet

elmondani, t. i. hogy a társadalmi forrongások minden elméletén átmenve

a legmagasabb tárgyilagosságra emelkedett, s így tovább. Hátha még

valamely mű kiválón magyar tárgyu, legyen bár a leggyöngébb. Ekkor

elemében van, ekkor jobbra balra szórja azon tulipános phrasisokat,

melyek sokkal kártékonyabbak, mintsem pusztán csak unalmasak lehetnének,

mert nevetségessé teszik a nemzeti önérzetet, melyet csak tiszteltetni

szabad és kell.

A P. N. «Jelesebb íróink csarnoka» czím alatt egy rovatot nyitott, mely

nagyrészt régibb íróink emlékét ujítja föl. Ez igen derék gondolat volt.

Közönségünk nem szokta követni külföld példáját, hol a régibb kitünő

irók számos és különféle kiadásban forognak közkézen. Nálunk csak az új

könyvnek van becse a meddig van, s az írók közül is nem sokan ismerik

elődeiket. Azonban mit találunk ez irodalmi mellképek legtöbbjében?

Jellemzés és a szellem nyomozása helyett üres általánosságokat, irodalmi

nézetek helyett czifra dicsbeszédet. Az embernek eszébe jut az egyszeri

történetíró, ki mindig így kezdette czikkeit: «sok nevezetes esemény van

a világon, de ez a legnevezetesebb, sok nagy férfiut ismerünk, de ez a

legnagyobb.» Mindez hagyján! de itt is elvonul a nemzeti hegykeség,

hiuság tömjénzése, mely valódi kegyelet helyett mosolyt idéz a dologértő

ajkaira, a nagyközönség izlési fogalmait pedig se nem világosítja, se

helyre nem igazítja.

S miért teszi ezt a «P. N.»? talán széptanban, nyelvben s általán az

irodalomban azon par excellence nemzeti irány hive, mely az utánzás, az

idegen minták ellen nyilatkozik, s az eredeti kifejlődés mellett küzd,

melynek velem együtt sokan hódolnak? Nem; hisz a «P. N.»-nak nincsenek a

tudományt és költészetet illetőleg határozott elvei s

határozatlanságában egyszer epigóninak is nevezi azon egész korszakot,

melyben ez irány a legelhatározottabb körvonalokban emelkedett ki. –

Miért teszi hát? Mert nagy magyar, mert hazafi kötelességének tartja

hirdethetni, hogy minden magyar munka bámulatos, irodalmunk multja,

jelene tele van lángelmékkel s minden semmiségből a nemzeti dicsőség

diadalive készül; mert elve a hiu önteltséget s korlátolt felfogásokat

terjeszteni a nemzeti érzés örve alatt. Mit neki az irodalom valódi

érdeke? Mit tudja, vagy akarja tudni, hogy a kritika sem gáncshajhászat,

sem dicsbeszéd, hanem a szellem nyomozása, s czélja a kitünő műveket

felfoghatóbbakká, a tudományos eszméket közkeletüekké tenni s őrizni,

emelni a tudomány és művészet érdekeit! Miért venné figyelembe, hogy

akkor teszünk a nemzetiségnek legtöbb hasznot, ha nem a nemzeti

hiuságot, hanem az önérzetet ápoljuk az igaz tudomány és művészet

alapján, mert csak ez becsületre méltó és örök! Mit a «P. N.»-nak

mindez, midőn az ellenkező oly kevésbe, csak lelkiismeretlenségbe kerül,

s mit sem idéz elő egyebet, mint az irodalom és izlés kárát, s mégis oly

gazdagon behajtja kamatjait, az értetlenek tapsát, s egy szent eszme bő

palástját, melylyel annyi mindent eltakarhatni.

A «P. N.» egykor úgy nyilatkozott, hogy kritikai eljárása ösztönző lesz.

Az mindig másodrendű kérdés, vajon a kritika méltányló vagy szigorú

legyen-e? a fődolog az, hogy elve legyen, pártatlannak mutatkozzék,

mértéket tartson és szolgálja a tudomány és művészet haladását és

követeléseit. Az előttem nagyon közönyös dolog, hogy ha valamely írónak

üres bókot mondanak, mert örülni tud neki, ha valakit gáncsolnak, mert

sérteni akarják s fel bir rajta indulni. Én azt sem bánom, ha

leggyengébb mű is talál vevőre, ennek is meglehet a maga haszna, a

nyomdászra, íróra s talán az olvasóra is. Általában itt belőlem sem

kenyéririgység, sem sértett hiuság nem szólhatnak. Én nem az irodalomból

élek, én nem adtam ki könyvet, se szerkesztő nem vagyok, hogy

előfizetőket hajhászszak. – Mindez rám nézve igen közönyös dolog, tőlem

mindenki boldogulhat, csak örülni tudok rajta. De az nem közönyös, midőn

tapasztalom, hogy a kritikusok az olvasóközönségnek, mely hála Isten!

mindinkább növekedik és épen társadalmunk csak magyarul értő rétegéből,

izlését rontják, fogalmait összezavarják; midőn a silány művek annyi

kiadást érnek, mennyit a jelesek alig; midőn a közönség mértéke ingadoz,

s a kitünő írót a középszerüvel egy rangba helyezi; midőn a valódi

tehetség és alaposság annyi méltánylatra talál, mint a tehetség hiánya

és felületesség, s a széptani és irodalmi fogalmaknak anarchiája áll be.

S mindezt mi idézi elő? Az elvtelenség, pártosság s a nemzeti hiuság

tömjénzése, melynek kritikánk általában hódol, s melynek a «P. N.»

irodalmi nyomoruságainknál fogva leghatalmasabb képviselője, mint sok

előfizetővel és nagy hatással biró lap, s ez oly időben történik, midőn

irodalmunk jövőjéről sok szép reményt táplálhatunk, mert nem kell hinni,

hogy irodalmunk hanyatlik, mint sokan állítják. Az irodalom egyes ágai,

ha hanyatlottak is, mások emelkedtek s élénk munkásság éled mindenütt;

de hanyatlott a journalistika, a kritika, melynek méltóságát vissza kell

állítani, mihez csekély erőmmel én is járulni akarok.

Mindezt miért mondottam én el, és épen e lapban? kérdhetik gyanusítóim,

kik föllépésemből már eddig is bizonyosan sok csodálatos dolgot

magyaráztak ki. Gyanusítóimnak nem felelek, de olvasóimnak igen. Mert

régóta szivemen fekszik nyilt és őszinte szót intézni a közönséghez

kritikánk ügyében, mert a «P. N.» különböző okoknál fogva irodalmi

ügyekben tekintélylyé nőtte ki magát, s én meggyőződéseimnek tartozom e

bitorlott tekintélyt ostromolni, még a sikertelenség és gyanusítás

esetében is; mert a többi lapokban, melyek szeretnek ingerkedni a «P.

N.»-val, de komoly vitába vele sohasem ereszkednek, nem remélhetve tért,

vagy tőlük visszautasítva, e lapok szerkesztője volt szives megengedni,

hogy nézeteimet elmondjam kritikánkról, és szépirodalmunk fölött szemlét

tartsak, melyet a jövő héten eposzainkat illetőleg meg is kezdek.

Szabadjon végül kijelentenem, hogy semminemű polemiába nem fogok

bocsátkozni, ha nem széptani elv-, irodalmi eszméröl lesz szó, mert a

rágalmak vagy sértések elintézése nem a közönség elé való.