V.

Az 1846-ik év nyaráig csaknem kizárólag a «Pesti Divatlap» dolgozótársa

volt. Ekkor felbontá vele a viszonyt és csatlakozott azon kilencz

íróhoz, kik elhatározták, hogy nem fognak többé a divatlapokba dolgozni,

hanem egy új, általok alapítandó szépirodalmi közlönynek szentelendik

egész erejöket.

Íme a névsor: Bérczy, Degré, Jókai, Kerényi, Obernyik, Lisznyai, Pákh

(Kaján Ábel), Pálfi, Petőfi, Tompa. Tizek tanácsának, decemvireknek

gúnyolták őket. Petőfi egyike vala azoknak, kik az egyesületet

létrehozták, s ő vala egyszersmind elnöke is. Két ok adott alkalmat

erre. A szerkesztők nem díjazták úgy műveiket, mint kellett volna,

holott lapjaiknak ők adtak legtöbb érdeket. Másfelől az ifjú irodalom

kezdé érezni, hogy már szárnyra kelhetne. Megúnta a szerkesztők

gyámságát. Öntudatára jutott küzdelmeinek s közlöny után vágyott, mely

egészen szellemének legyen nyilatkozata.

Olyanforma szakadás látszott irodalmunkban beállani, mint

Francziaországban, midón a modern romanticismus kifejlett, vagy

Németországon az «Ifjú Németország» megalakulásakor, természetesen nem

oly határzott színezettel, kifejlett tanokkal s a nemzeti viszonyok

által módosítva.

A modern romanticismus a forradalomból kikelt társadalom költészete

volt, s egyszersmind új vihar előjele. Az «Ifjú Németország» a német

romantika ellenhatásaként jelent meg forradalmi háttérrel.

A mi viszonyaink mások voltak. A tizennyolczadik század nagy forradalma

kevés hatással volt reánk s nem érezhettük a restauratio korszakát.

Azonban József kora óta a nemzeti visszahatás eszméket hintett el,

melyek folytonos forrongásban tarták a kedélyeket s alakítólag hatottak

mindennemű viszonyainkra. Irodalmunk hű kinyomata volt a kornak s mind

növekvő erővel hatott reá. Egymást teremtették.

A fölébredt nemzeti szellem két költőnél nyilatkozott leghatalmasabban:

Kisfaludy Sándor és Csokonainál.

Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt. Megénekelte régi várait,

lovagiasságát, előjogait, falusi örömeit s mindazt, mi jellemében szép

és nemes volt. Képviselé a költészetben a középnemesség, bár nem

szabadelvű, de nemzeti visszahatását József kora ellen. Midőn József a

történeti jogok helyett bölcsészeti elveket állított fel, az autonómiát

föláldozta a központosításért, a latin nyelvet a németért: a

visszahatás, mely nemzeti szellemet ébreszte, vallásos kegyelettel

karola fel mindent, mi a multra emlékeztetett. A nemesség visszakövetelt

minden jogot, még az igazságtalant is, mert azokat önkény döntötte meg,

gyanus volt előtte minden újítás, mert úgy hivé, hogy a nemzeti életet

veszélyezteti. Ez élénk forrongásnak hatni kellett a költészetre s a

költőnek, kit kora lelkesített, vissza kellett teremtenie a multat,

feltámasztania a régi erőteljes, testben lélekben magyar nemességet,

fölépítenie az omladozó várakat, fölragyogtatnia a hűbéri korszak egész

dicsőségét, hogy lelkesítse az elkorcsosult, de ébredő nemzedéket, hogy

elhitesse vele: jövőd a multban van, mert akkor valál magyar és

hatalmas. Kisfaludy Sándor ezt tevé «Regéiben». Drámáin s a «Himfy

szerelmei»-n is ugyanezen szellem ömlik el. Ő romantikus vala, de

tévednénk, ha benne akár a német romantika mysticismusát, akár

Chateaubriand vallásos és középkori szellemét keresnők. Költészetének

háttere nem a megingatott vallás és társadalom, sem az úgynevezett népek

szabadságháborúja, de a fölébredt nemzeti öntudat, mely a multból

esengve óhajtja vissza az elveszített nemzeti erkölcsöket.

Csokonainál a népszellem nyilatkozott öntudatlanul s félénken bár, de

erélyes életjelt adva. Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban

született, s hogy önmagával meghasonlásba jött s elkeserült szelleme

kicsapongásban keresett menedéket, nemcsak magánkörülményeiben

keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd a görög s latin, majd a

német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s a helyett, hogy a

néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt,

az aristokraták mulatságait kelle megénekelnie. Ha geniusát követte, az

irodalmi köz izlésen látszék erőszakot tenni s mintegy titokban

vétkezett, midőn eszményének áldozott. «Dorottyá»-ból és népdalaiból,

melyek legjobb művei, sejtjük mivé kellett volna válnia s minő irány

képviselőjévé hivatott.

A magyar középrend nagy része egészen latin műveltségű volt, vagy az

aristocratiával együtt a Goethe és Schiller irodalmától volt

elragadtatva. Mindkettő megtalálta költőit: az első Berzsenyi-, a

második Kölcseyben. E négy fő költői irány, bár széptani tekintetben

egymástól sokban különbözött, egyaránt a nemzeti érzés élesztését, a

dicső multat, a hanyatló jelent vette alapul, s összeborult Kazinczy

törekvéseiben, ki a nyelvújítás és irodalom által akarta regenerálni

nemzetét.

Kisfaludy Károly és Vörösmartyban már erélyesebben nyilatkozott a

nemzeti érzés, homályos vágyai és távol reményeivel. Vörösmarty míg

egyik kezével a dicsőséges multat tárta fel, melyben a nemzet egy nagy

eszme körül, minő a honalapítás, csoportosulva századokra ható

cselekvőséggel lép fel, addig másik kezével a jövőre mutat s mint látnok

beszél róla. S mennyire összhangzott költészetével az országos küzdelem,

mely a sérelmi mezőről a reformok felé kezdett hajlani. De Vörösmarty

nemcsak e tekintetben képviselte korát. Ő alkotá meg a magyar költői

nyelvet, mikép a fejlődő közélet a szónokit. Nélküle a magyar költészet

nem emelkedhetett volna oda, hol most áll. Neki küzdenie kellett a

nyelvvel, összeforrasztania a régit és megujítottat s elöntenie rajta a

kor egész pathoszát. Innen költészetében a szónoki elem lőn túlnyomó s ő

kényszerüleg mintegy vetekedni látszik kora nagy szónokaival. A

nemzetiség, haza és hazafiság nagy költője volt ő, mikép az, mint tény,

a nemzet életben megjelent. Azonban a sajtóviszonyok tágultával új

eszmék dobattak a nemzet közé. Magyar alkotmányos színezettel democrát

eszmék tettek hódítást. Fölmerült a politikai nép eszméje, nem Verbőczi

populusa, még a honoratiorok sem. Az irodalomban érdek támadt a

népköltészeti hagyományok és ereklyék iránt. Divatba kezdének jőni a

népies szabású öltönyök és táncz. A költészet kezde hajlani az alsóbb

rétegek felé s új elemeket venni magába.

Néhány nyugtalan és lelkesült költő jelent meg, kik új korszak után

vágytak. Míg többé-kevésbbé telvék a modern irodalmak eszméivel, addig

másfelől mintha a magyar népszellem életmelegén növekedtek volna fel. A

mult élet- és irodalomban úgy tünt fel előttök, mint elfelejtendő rossz

s a jövendő zálogául hitöket és merészségöket mutatták föl.

Törekvéseikben mindinkább kezdett felmerülni az irány: küzdeni a

fennálló intézmények ellen egy erős átalakulásnak indult költészet

fegyvereivel, mely tárgyait, alakját, nyelvét közvetlen a népéletből

meríti s visszahat reá.

A folyóiratnak, mely ez irányt képviselje, «Pesti füzetek» czím alatt

kellett volna megjelennie, de a fiatal irodalom tagjai nem voltak

magokkal tisztában. Forrongó eszmék határozatlan vágyakban küzdöttek

bennök. Új irodalmi pártneven törték fejöket a nélkül, hogy tudták

volna, mit akarnak. Egyik magyar romantikus nevet ajánlott franczia

mintára. Gyüléseztek, megállapodás nélkül bomlottak szét, épen mint a

táblabirák, kik gúnyaik örökös czélpontjául szolgáltak. Folyóiratjokból

egyetlen szám sem jelent meg.

Egyesülésök méhében hordá már felbomlásukat. Csak abban egyeztek meg,

hogy mindnyájan fiatal írók voltak, a kor izgalmaitól ösztönözve.

Tehetségeik közt épen oly nagy különbség volt, mint izlésök s öntudatos

vagy öntudatlan irányaikat illetőleg. Nem volt köztök senki, ki

összetartsa, fegyelmezze s zászlójokra írja a jelszót. Inkább a történet

és körülmények hozták őket össze, mint a közszellem. Inkább fellobbanó

lelkesülés vagy szeszély izgatta szellemöket, mint komoly áthatottság. A

tettszomjas ifjuságot akarták képviselni, mely megunta már a szónokok

hosszú beszédeit, a népet akarták képviselni, mely szerintök sehol sem

volt képviselve. Mindezt inkább sejték, mint tudták. Közülök csak egy

párból vált nevezetesebb irodalmi egyéniség és szövetkezésök nem magáért

érdekes irodalomtörténeti mozzanat, hanem mert azon szellem egyik

előjelensége volt, mely később szépirodalmunkban mindinkább uralkodó

lőn. Félév mulva megint mindnyájan irni kezdtek a régi lapokba, míg

később az új szerkesztés alá került «Életképek» köré gyülekeztek, mely

ez irodalmi mozgalom bélyegét kisebb-nagyobb mértékben mindvégig magán

hordá.

A fiatal irodalomnak tulajdonképen Petőfi vala képviselője s általában a

lyra, mely új hangon új eszméket kezde pengetni. Petőfi költészete is ez

időtől fogva hajlott új stadium felé. Mint a bor, szerelem, természet s

a nép egyszerű örömeinek költője ezután ritkábban szólal már meg.

Látnoknak hiszi magát, szemében könny, homlokán sötét fény s az idő

méhében küzdő elemektől vesz lázas ihletést.

Új becsvágy támad benne, mely sirjáig kiséri. Eddigi pályájáról azt

tartja, hogy az csak megelőzője volt ez újabbnak. Ő azért irt

népdalokat, azért énekelte meg a puszták fiait, a kunyhókat és szinezte

ki a népéletet költészete egész erejével, hogy a népelemet behozza s

uralkodóvá tegye a költészetben, mi aztán nem maradhat következmények

nélkül másnemű viszonyokra nézve sem. Most itt az idő eszmékkel lépni ki

s oly költővé válnia, kinek dalai a gyüléstermekben, szavazatoknál s a

követelővé vált kérvényekben találják meg refrainjöket.

Ez időtájban barátjaihoz írt levelei, mind e gondolatkörre utalnak.

Mindinkább erőt vesz rajta a politikai lelkesülés és becsvágy. Kora

izgatottsága a legnagyobb fokon kezd benne tükröződni s képzelme a

közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következményeivel

foglalkozik. S minő tárgyakat akar választani feldolgozás végett,

melyeket még sem dolgoz fel. A magyar történetben nem talál más hőst,

mint Dózsa Györgyöt s eposzt akar róla irni. A római történetből

Spartakust a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsőítés végett. Átkozza

a palotát s a kunyhót mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minő

önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt

férfiaira. «Ők a nappolitika kurjongató hősei – mond egy helyt – ők nem

azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az ujjászületés óriási

drámáját eljátsszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a

függönyöket aggatják s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak».

Ez álmok világából rövid időszakra kikapta a szerelem s most minden

héten új szerelmes verset olvasott tőle a közönség. 1846 őszén, miután

kiadás alá rendezte összes költeményeit, vidékre rándult.

Szatmármegyében viharos természete egész szenvedélyességével bele

szeretett egy ifju leányba, Szendrey Juliába, ki egy év mulva a szülék

makacs ellenzése daczára is neje lőn. 1847 szeptemberében a hosszas

küzdelmek közt véghezment esküvő után tüstént oda hagyta ipa házát. «Az

első éjet nőmmel – irja egy barátjához intézett levelében – Nagybányán

egy vendéglőben töltém, nem hiába vagyok a csárdák költője». Nősülése

körülményeit s viszonyait nejéhez most nem rajzolhatom. Annyi bizonyos,

hogy kedélye nagy változáson ment át. A szilaj ifjuból csendes, hű s a

pedánsságig gondos férj lett. Ritkán látogatta barátait, s nem

örvendett, ha ezek látogatták. Elvonulva élt. Nejét szenvedélyesen

szerette s talán féltette is, s úgy látszék, hogy a világon csak két

dolog érdekli: neje mosolya s politikai álmai.

A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit

keresett Petőfi egy gróf jószágán, az a Petőfi, ki független

szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb aristokrata független

gazdagságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját

megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát,

hazafi-tisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz a

báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről híres

fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt épen oly pajtásának

nézheti, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá,

mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmármegye közelében

lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai. Koltón

nem is sokáig időzött. Kolozsváron keresztül, hol tiszteletére

fáklyászenét s lakomát rendeztek, visszaindult Pestre. Útjába ejté

Szalontát, hogy Arany Jánossal megismerkedhessék. E tájt házassága után

ez új baráti viszony a legnevezetesebb mozzanat életében.

Arany Jánost 1847 elején a Kisfaludy-Társaság által megkoszorúzott

«Toldi» czímű pályaműve egyszerre a legelső magyar költők sorába emelte.

Kik művét kéziratban olvasták, el voltak ragadtatva. Nagyobb népköltő

mint Petőfi, mondák sokan s némi kárörömmel. Petőfit ingerelte e

mendemonda. Megszerezte magának «Toldi»-t, mielőtt nyomtatás alá került

volna s egy ültében elolvasá. Legelső dolga volt üdvözlő levelet irni

Aranyhoz s egy költeményt, mely másnap az «Életképek»-ben megjelent.

Aztán tudakolá: hány éves? s midőn hallotta, hogy harmincz felé jár, így

szólott: nem félek.

Mindez igen jellemzi őt. Őszintén bevallotta tiszteletét az iránt, kit

versenytársának hitt s nem titkolta el, hogy bízik önmagában, ifjusága

erejében. Hiusága mások méltánylatával többször jelent meg ily

vegyületben. De e vegyület itt azon örömben olvadt föl, hogy íme a

legnagyobb tehetség, ki az újabb időben föllép, a népies költészethez

csatlakozik, azon irodalmi párthoz, melyet hite szerint ő teremtett.

S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette

őket. Arany epikus, a mesealkotás, plastika és jellemfestésben kitünő s

annyira objectiv, minő egy magyar költő sem. Petőfi lyrikus, a közvetlen

érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé és subjectivitása, noha a

legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn

odahagyja az idylli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet

és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól

megszünik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és

lázadt gondolat Kain-jegye, mint a Byronén, s önmagát emésztve űzi a

szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka

legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealismusától,

egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve

föl az alkotó phantasia nagyszerű építményeit s népesítve meg eredeti

alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott genius

szülöttei.

Csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi

így sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlama, vágyai,

mult és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete,

míg egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak

a lyrában nyilatkozik s csak dalai vannak, nem egyszersmind

epostöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte s ott

élt benne mindaz, mi a közélet törekvéseiben nagy és magasztos,

korlátolt és nevetséges volt. Vele népszerűségben a leglángeszűbb

eposz-, regény-, drámaíró sem mérkőzhetett volna.

Petőfi alig sejté ezt, s mégis a versenytársául kikiáltott költőnek ő

lett legjobb barátja. Tartós barátság fűzte őket együvé, melyet semmi

sem zavart meg. Mily érdekes lehetett e két férfiu együtt. Ugyanazon

költői korszak, de más irányban képviselve, különböző természet s

ugyanazon hű baráti indulat, ugyanazon koszorus pálya s a

féltékenységnek alig valami színe. Mily engedékenyen hajolhatott meg e

nemes szívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen

becsvágyó jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kimélte,

hibáit nem bálványozta s őt mint költőt és embert teljesen felfogni

képes volt. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt

Aranynak mindvégig nagy tisztelője, tartós barátja, noha maga felett

senkit el nem tűrt s ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt

széttépett.

A barátság és szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos

év. Áldozata lőn…