VI.

Petőfit sokképen fogják föl s itélik meg. Mindenki elismeri költői

nagyságát, de nem ugyanazon okból. Neki is megvan az a

szerencsétlensége, mi sok nagy költővel közös: nem azon oldalról

becsülik legtöbben, hol valóban nagy s utánzói mindinkább emelik ki

gyöngéit, melyeket eddig az eredetiség s összes költészetének varázsa

takart.

Az a jurátusi szilajság és nemes hév, az a hegyke dacz és

szeretetreméltóság, az a vidám gondatlanság s mély erkölcsi érzés, az a

lelkesült szabadságszeretet s erős fajbüszkeség, mi mindjárt fölléptével

költeményei egy részén feltünt, csakhamar az ifjuság kedvenczévé emelte.

S ő valóban eszménye volt az akkori ifjuságnak s az még a mainak is.

Minden megvolt benne, mi a magyar ifjuságot jellemzé, mikép az otthon, a

megyegyüléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utczai és kávéházi

életben megjelent. Költészete központjául saját egyéniségét kellett

vennie, hogy e szellemnek hangot adhasson. De az ő egyénisége sokkal

eredetibb volt, mint a legtöbb magyar ifjué. Ő katonáskodott, szinész

volt, járta az élet útait, ma mint úr, holnap mint koldus, kalandjai,

fájdalmai s örömei voltak, mikről sok embernek alig lehet fogalma. Mint

huszonkét éves ifjú egy harmincz éves férfiu élményeivel birt, a nélkül,

hogy kedélye elvesztette volna ruganyosságát. Mindez bizonyos keserűség

és jókedvvel ruházta föl, mi egyéniségéből folyt s humorban kereste

költői formáját.

Természetesen jogosítva érezte magát egyéniségét oly mértékben vinni be

a költészetbe, mikép azt még magyar költő nem merészlé. Csak elbámultak,

midőn egy költő olyanokat vallott be magáról, melyeket igen sok ember

szégyelt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli,

mikép hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és szinész,

mint fázott Debreczenben, mily jó estéket töltött barátaival bor

mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a

fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott és pénze

nincs, sokkal érdekesebb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom

szemérme és magas eszméi.

Költészetének e nyilatkozata nemcsak ujdonságával hatott, hanem

jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely épen úgy

harczot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomoruságainak,

mint visszahatáskép tünik fel széptanunk azon különös követelése

ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből s

egyenruhakép valami köz jelleggel ellátni. Épen ezért szemére vetik

Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez művelt

embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, mit értsen a költő a

mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is

míveltség gyanánt árultatnak. A költészet tárgya az emberi legegyénibb

árnyalataiban, mit többé-kevésbbé minden ember megért a műveltség

bármely fokán s épen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső

szalonban.

Heinet utánozza: mondják másfelől s tőle tanulta el az untalan

kaczérkodást egyéniségével. De vajon Heine-e Petőfi? Igaz, egyetlen

költő sem foglalkoztatja egyéniségével oly sokat az olvasót, mint ők

ketten, azonban minő nagy különbség a két egyéniség közt. Heineban

minden szeretetreméltósága mellett van valami dæmoni, mi kellemetlen

hatást tesz a kedélyre: Petőfi egyéniségén derült humor ömlik el s

legfölebb csak nyerseségén botránkozhatnánk meg. Heine érzésekkel

kaczérkodik, melyeket többé nem érez, Petőfi mindig lelkéből veszi a

hangot. Heine költészete a blazirtság, csalódott idealismus s a

legkeserűbb irónia hatalmas költészete, Petőfiben a természet fia szól,

ki nyomora és csalódásai közepett is megőrizte hitét s remélni tud az

emberiség, szerelem és szabadságba. Heine a legköltőibb álmok s a

legridegebb próza közt hánykódva sárral dobál minden szentet, Petőfi

soha sem megy túl egy bizonyos határon s mindenüvé elárasztja a szeretet

melegét. Mindaz, mi Petőfiben Heinera emlékeztet, egy pár érzelmesen

kezdődő s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és élcz,

sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heineé.

Az egyéninek jogát a lyrában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak a

körül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? A Petőfié az

volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott

életet. De látni lehetett, hogy túl megy a netovábbon. Önvallomásait

sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne

ragadja őt. Negédelnie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról s

belé vegyítenie ingerlékeny hiusága kitöréseit. Annyira megszokta

mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni,

hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképen nem költészet.

S mi történt? a közönség ez oldalról találta leggeniálisabbnak, s

utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő

egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű

mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt

képzeli, hogy a mit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi

neki nem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi

csak azért született volna, hogy a genialitást divatba hozza. Minden

különczség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a

lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi

szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi

néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra, ma már nem költő, ki

nem átkozza a mennyet és a földet hitelezői és kritikusaival egyetemben;

mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden

költő az akar lenni; mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a

lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt

szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel sonett helyett. Mindenik

ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át s mindenik ugyanegy

egyéniséget tár fel előttünk.

Négy rövid év alatt a magyar lyra ez irányban nagy haladást tőn. A házi

költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre képet ad, hogy

csodálkozunk: mi szükség lerajzoltatnia magát s életrajzát iratni meg.

Elmondja, hol született, mikép nőtt fel, mily csinos fiú, hogy adós,

hogy beteg s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos

kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs.

Mindezt a legapróbb részletekig olvasnunk kell, még azt is: hol történt,

melyik napon? s ha megházasodik, untalan feleségével kínoz, hogy

óhajtanunk kell nőtlenségét, s ha mindezt valaki unalmasnak találja s

kételkedni kezd a lángelme istenségében, minő önvallomásokat s az

öndicsőítés minő polemikus verseit kell hallanunk!

E hiú öntetszelgés, ez ízetlen kaczérkodás, és prózai felfogás majdnem

kiállhatlanná kezd válni, s mindinkább viszi be lyránkat a torzítottba.

Ez előtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a

próza mocsarába fojtja. S mindez nem elég. Azon gyöngék és

esetlegességekből, mik nélkül Petőfi épen oly nagy költő lett volna, a

költők és közönség egy része valami különös eszményt alkot. Csak vad

kalandor ficzkókép tudják már képzelni az eredeti magyar költőt, ki

kívül esik a nemesebb társasélet körén, és csak bizarr vagy primitiv

dolgok iránt van érzéke. Vagy ha ennyire nem mennek, egyedül a Petőfi

utánzását tartják költészetnek, s minő ellenmondás! épen akkor, midőn az

egyéniség jogát kivánják tiszteltetni, s az eredetiségnek gyújtanak

tömjént. De ez mindig így volt. A lángelme hatása nagy s bizonyos ideig

csaknem kizáró. Még árnyoldalait is, melyek kora és életviszonyaiból

folytak, varázs övedzi, az epigónok pedig, kik soha egy költői stylt sem

tudtak tökélyesíteni, először is ezeket tanulják el, hogy túlságig

fejlesztve, mielőbb elhasználják.

De Petőfinek nemcsak költészete lel követőkre. A maga idejében Byron

öltözetét, modorát sem utánozták többen. Nem volna nagy kár, ha Petőfi

életéből még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége

tanulmányra, s ez új tan nem találna igen buzgó hívőkre még irodalmi

közlönyeink közt is. Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt

emleget s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme,

nem tehetség, nem költő. Nagy bűnt követett el, melyért

halhatatlanságával kell lakolnia. Erre itélik a halhatatlanok, kik még

élni sem kezdtek.

S mi az a tanulmány? Vajon értik-e, kik emlegetik, s Petőfire mernek

hivatkozni? Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár

írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjaink kritikai

phraseologiája, mely az értelmet meg zavarni s az izlést kioltani

igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom

nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki e három iskolából ne került

volna ki s Petőfi is, mikép élete és művei bizonyítják, járta mind e

hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha

a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem

emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei

pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy épen azok merjék

megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot

óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egykép minden új csak a

régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genialitás, egy bizonyos eredetiség

magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről

is vitatkozni kell?

Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek

nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbbé erős oldala. Bölcsészeti

kisérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi

nem tartozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon

nyugszik, kik tisztában vannak magokkal, mennyiben ember tisztában lehet

s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmükön zavartalan

tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki

ilyen legyen, s a csak tiszta lyra szűk kör is erre. Nálunk a

legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények

közt is egy lidércznyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig

kisérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi

még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk.

Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen,

tiszta lyrájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem

hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága,

eszméiben nincs annyi mélység és fönség, mint képzeletében erő s

érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végczélját, az örökkévalóság

titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s

visszapillant a multra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a

politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk

oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az

alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze

elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda

romjain, vigad bor mellett, czigányzenével, fölkeresi szüleit,

megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül

számára nem létezik semmi s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli

a magyar népet s mintha a népszellem geniusává válnék, ott zeng dalaiban

minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő

a _magyar lyra_ legkitünőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a

nagy hatást, mit hazájában s a külföldön tett. A magyar önkedélyét

hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik

fel.

Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon

oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen

lyrai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az

őt utánzók tévedéseit.

Petőfi táj-, csendélet- és genreképei a magyar költészet örök remekei

lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha

festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák

felhasználatlanul ez ugy szólva kész compositiókat. Petőfi fölfedezte a

pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése

megnépesíté. Szabad szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a

végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvenczebb folyója, mert e

hazában születik s hal meg, s tetőtől talpig magyar, épen mint ő. Petőfi

érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van az iránt, mi fő, lényeges

vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza.

Érti miként kell odavetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban

csekélységnek látszanak jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó

lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt

láttassa, mit akar, s oly világításban, minő hangulata s a merészen

kivitt képek az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni

látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl s

visszahat reá, sohasem önkényes, hazudott. Érezzük, hogy a tájt látva

csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a

szabadság levegőjét, mi oly jól összhangzik a végtelen térrel? Van-e az

unalom és elhagyottságnak költőibb megtestesítése, mint a «Kutyakaparó»

czímű költeménye. A «Csárda romjai» mindenik sorában nem egy elegia

zeng-e? pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi

genialitása, ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté

varázsolja.

Genreképei és néprománczai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly

eredeti és geniális. Objectivitása épen oly erővel nyilatkozik. Itt is

mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja: oly oldalról fogja

fel, a mint czéljára szükséges, s oly vonásokat és színeket használ, mik

eszméinek életet adhatnak. Humoros vagy satirai hangulata s az

epigrammai él, melyben némely ily költeménye kikerekedik, mind oly

eredeti, oly ép, oly művészi, hogy kérdenünk kell: az a költő írta-e

ezeket is, ki a tulsó lapon kedélybeteg, gyűlöli a világot, mert valami

kritikaster megbántotta, noha az egész nemzet tapsa kiséri; vagy

bölcsészeti ötletekben áradoz, s oly furcsákat mond, hogy nem tudja az

ember: tréfa-e mind ez vagy komoly szó? «Pál mester» egyike legszebb

költeményeinek. Mindenik strophája a legköltőibben s a legtermészetesebb

fokozattal fest kedélyállapotot. Pál mester elébb hegykén csapja félre

kalapját, kiokoskodja, hogy elcsapja feleségét s megteszi. Később nem

nyúl kalapjához, megbánja tettét s kiokoskodja, hogy most már gazdasága

elpusztul, úgy történik. Majd újra hegykén csapja félre kalapját s

kiokoskodja, hogy mire a bánat, úgy sincs már sokja, jobb ha túlad rajta

s megteszi. Végre keservesen húzza szemére kalapját s kiokoskodja, hogy

nincs semmije s bizonyosan fel fogja kötni magát s megteszi. Itt a kalap

a legművésziebben van felhasználva s abban, hogy az okoskodó Pál mester

mindent előre megmond, mi vele történik s mégis megteszi, a

leglélektanibb felfogás nyilatkozik. A «Megy a juhász szamáron» czímű

költeményében, a juhász fájdalma, ki nagyot üt botjával a szamár fejére,

mélyen és igazán van kifejezve. Valódi humor. Az «Alku» czíműben, midőn

a juhász legényt erszénynyel kínálják, szegénységét akarják megvenni s

ráadásul szeretőjét kérik s ő így felel reá:

Ha ez a pénz volna csak foglaló,

S még száz ennyi lenne borravaló,

S id’adnák a világot rá’dásnak,

Még sem adnám szeretőmet másnak.

oly lángolón és jellemzetesen festi a juhász szerelmét, mint csak oly

költő teheti, ki tárgyától egészen áthatva s mélyére merülve teremt. S

mit mondjak «Téli esték» czímű költeményéről, mely a családi boldogságot

egy esti mulatság keretében oly elragadóan rajzolja?

Petőfi után a festő költemény, néprománcz és genrekép nagy divatba jött.

Régibb és újabb költők egész serege neki esett a pusztának. A délibáb

valóságos «purpureus pannus» lett. Majd minden költeményen ott lebeg.

Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának

vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival

találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanulmányt látunk, mint Petőfi-utánzást,

melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha

lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget

keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele

vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: az iránt, mi

lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem

helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben

valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely

előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak

úgy költészet, ha kép- és tájban, fény- és ragyogásban egy-egy

gondolatot, érzést képvisel; a költő csak azon vonásokat szedheti össze,

melyek czéljára szükségesek. Tájképeikben minden le van írva, kifestve,

mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden össze van

halmozva, a mi úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában

költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy fölfedezni,

a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy-egy szebb kép,

kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni, nem a divatos lyra

szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség

művészetének lehetne nevezni.

Hasonló bővében vagyunk a genreképek- és néprománczoknak. A balladák s a

nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el.

Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból

a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész

phantastikus világa. Jó, ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem oly

eseményeket a jó magyar nép életéből, melyek valóságos hetyke ráfogások

vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok és betyárokon csak

a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiscentia Petőfiből,

kész a néprománcz. A genreképek, népi jelenetek és szokások leírásaivá

váltak, s bennök épen azon apró részletezés és tespedtséggel

találkozunk, mint tájképeinkben. Úgy látszik, mintha a népköltőket nem

valami belső ösztön, rokonszenv vonná a néphez, hanem divat, negédlés.

Valami öntudatlan urias leereszkedés vonúl el rajtok. Mintha mulatni

akarnák magokat a nép együgyűségén, tetszenék szeszélyöknek a tréfás

szerep, s ezért igen természetesen könnyen hajlanak a póriasságra, mint

azon úrficskák, kik a nép közé elegyedve, túltesznek rajta a

legénykedésben. S épen itt azon pont, mi a valódi népköltőt

megkülönbözteti azoktól, kik csak játszanak a néppel. A népköltő egészen

népe világában él, érzéseit hordozza keblében, de egyszersmind annyival

nagyobb és nemesebb, mennyiben költő. S épen ez erős subjectiv érzés

adja meg a felfogás objectivitását, s őrzi meg a torzítástól. Előtte,

mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát, s eszménye a

nép szeretete, érzületében gyökeredzvén, mi a szív dolga s mit elmélet

soha nem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhöz a

salonok nem szokvák, de sohasem bántóan nyerset; lehet gyermeteg, hogy a

túlfinom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de sohasem gyermekes;

ellökheti magától az illedéket, de sohasem a szív szemérmét; s midőn

saját eszményeit akarja a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét

ugyan azokat épen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a

napsugár, mindenhova elhat, hogy mindent megaranyozzon, a nélkül, hogy

beszennyezze magát.

Midőn Petőfi népdalaival föllépett, valódi esemény volt. Soha magyar

dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki

elismeré, hogy ő írja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal

Petőfinek igazi eleme. Míg egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete,

gondolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok

szaggatottságát, mely a nyugotiakkal ellentétben, nem annyira az eszme,

mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet

képeire, az erős festőiséget, a csillogó színek játékát, annyi

eredetiség- és művészettel olvasztá egy újdon és ragyogó költészetté,

hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek

és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé: ilyet könnyű írni, ez

nem is művészet. De utánzói leginkább megmutatták, hogy Petőfi

öntudatosan vagy öntudatlanúl – egyre megy – mennyire művész. Mostani

népköltőink dalai élnek-e a nép ajkán? Megzendűlnek-e lelkünkön jó vagy

rossz kedvünkben, mint a hogy a jó népdal szokott? Nem fogjuk-e rájok

azt mondani: ilyet nagyon bajos írni, ez fejtörő művészet, ez kínos

költészet: a költőnek is abba kerűl, az olvasónak is.

Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai

fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt s

népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete

népies színt váltott szellem-, tartalom és verselésben. Vádolni kezdék,

hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű

széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom

Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbbé utánzói

rakonczátlanságát, de e vádat sohasem értettem egészen. Ha a forma alatt

nemcsak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és

kivitel egységét, tehát a styl szabatosságát: Petőfi e tekintetben igen

erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás,

veríték nyomai. Mintha gondolatai együtt születnének a formával, s azon

érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e

Petőfi népdalaiban csak egy sort is, mi fölösleges volna? Arra

használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön

reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velök? Zavarja-e valami a

hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze naivságával,

darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé,

s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S a mi a legfőbb,

nem merűl-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés,

egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban

érzékítse meg? Természetesen, midőn Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell

felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit

igazságosan csak önmagából lehet megitélni. A kérdésnek leginkább a

körül kell forognia: megtestesítette-e Petőfi költeményeiben azt, mit

akart s azon eszmény szerint, melynek költői szelleméből következtetve,

előtte kellett lebegnie?

A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb

formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha

csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. Ő népdalokat írván,

elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem

tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A

közönség és krítikusok egy része nem találván bennök azt, mit

megszokott, hajlandó volt felettök pálczát törni. Azonban a nép könnyen

énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és

gondatlanság szüleménye volt. S vajon Arany balladáira, Erdélyi újabb

dalaira, melyek szintén nem jambus vagy trocheus lábakon lejtenek,

mondhatjuk-e, hogy nincs bennök mérték, midőn könnyen kimutathatni a

népdalokból szabályosan lehúzott formákat, melyek mintegy énekszó után

vannak alakítva? Ha azon költők, kik a görög, latin, franczia és német

formákat nálunk meghonosíták, köszönetet érdemelnek, mert nyelvünk

hajlékonyságát új oldalról tüntették föl, s költői világukat általok

fejezték ki legjobban: vádolhatjuk-e azon költőt, ki eredeti magyar

formákkal küzdött meg többször s nagyobb változatosság-, könnyűséggel,

mint az eddigi magyar költők, s ezeket hitte gondolatjai legméltóbb

köntösének.

Továbbá Petőfi érezte, hogy a magyar népdal néha oly rímeket is használ,

melyek nem tiszta rímek ugyan, de igen jól összehangzanak, s bizonyos

rendszerök van. Gyakrabban kezdett használni assonánczot, mint eddig

szokásban volt, de mindig szabályosan. Érezte, hogy azon tárgyakhoz,

melyeket megénekel, nem mindig illik a Vörösmarty méltóságos nyelve,

vagy azon túlfinom és enervált költői nyelv, mely a középszerűség

conventionális nyelvévé alakúlt. Népies szavakat, kifejezéseket,

összehuzásokat s nyelvfordulatokat kezde használni, de mindig elég

ízléssel. Épen úgy tett, mint Vörösmarty, ki nem használhatván eléggé

Kazinczy költői nyelvét, visszatért Zrínyihez, s a régibb

nyelvemlékekhez, s úgy teremtett magának egy újat. Petőfi nyelvünk még

eddig eléggé ki nem bányászott aknáihoz fordúlt, a nép nyelvéhez s

magának költészetéhez méltó nyelvet teremtett. Tágított valamit az

irodalmi nyelv merev rendszerén, s a költői nyelv egy új formáját

alkotta meg, mely épen annyi szépséggel bír, mint a Vörösmartyé, sőt az

irodalmi fejlődés szerint épen a Vörösmartyé után kellett következnie.

Megmutatta, miként lehet egyszerűen, gyermetegen, s mégis a

legköltőibben szólani, miként lehet magyarúl s jellemzetesen szólani oly

dolgokról is, melyekről eddig mesterkélten vagy idegenszerűleg

szólottak. Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint,

de benne a nemzet geniusa szökel s mintegy visszahatásként nyilatkozik

az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami

varázszsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak.

Az a mi a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenűl

hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert, s megszépült. Az nem

az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az

irodalmi nyelvet tájszólássá akarják lealacsonyítani, s a helyett, hogy

fordulatok-, könnyűség- és változatosságban gazdagítanák, a

korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.

Igaz, Petőfi néha túlmerész, de legalább tárgyaiban mindig némi indokot

találunk; igaz, van egy pár dala, melyekben szembetünő gondatlanságot

árul el, de azt megint csak utánzói terjesztik róla, hogy hanyag

verselő, mert az úgynevezett Petőfi-iskola hívei azok, kik Petőfi

újításaiban csak korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak,

az assonánczot szabálytalanul használják s a legtöbbször sem az újabb,

sem a régibb formák szerint nem verselnek s küzdeni a külformával

általában pedánsságnak tartják, mely lenyügözi a szellemet, mintha

annak, kinek a vers nyüg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem

találkoznék itt is egy új nyüggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi

dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty pathetikus

dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a

kellem a hangulat nyugodtságában, a forma szabatosságában s a rhythmus

plasticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző hullámos

lüktetését, mintha a lábak- és sorokban az érzések hangzanának össze és

rímelnének.

Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette,

mert ez épen úgy kimutatható már Horváth Ádám- és Csokonainál, mint a

Kisfaludyaknál, Vörösmartynál és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála

jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben s irodalomtörténeti

fontosságra emelkedve. Az a változás, melyen lyránk az utolsó évtizedben

átment, nagy részében az ő műve. Sok ok munkált ugyan együvé erre,

életben és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrat

eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az

országos szónokokról az írókra is elragadt, a kritikusok és népkutatók

munkássága, egyes költők kisérletei: de mégis Petőfi vala a költészetben

az összes hatásoknak eleinte mintegy központja. Azon irodalmi mozgalom,

költői iskola, mely «népies»-nek nevezi magát, nem azt czélozta, hogy

költészetünk visszatérjen a nemzet primitiv állapotára s egészen a

népköltészeti hagyományok eszmeköre s érzésvilágának képviselője legyen,

hanem hogy segédforrást vegyen s megújítsa magát a népszellem által,

mert csak így lehetett igaz hangja a kor hangulatának, a fejlődő nemzeti

szellemnek. A «_népies_» egy új phasisa vala a nemzeti költészet

fejlődésének, a nemzeti szellem új hódítmánya erősebb alapon, tágabb

láthatárral. Vágy szállotta meg a költőket nemcsak az irodalmi köröknek,

a míveltebbeknek, hanem az egész közönségnek írni. Érezni kezdék, hogy a

népköltészet némiekben szabályt is adhat a műköltészetnek. Hatni

akarván, ösztönszerűleg megtalálták a tárgyakat s az eszközt, melyek

iránt a közönség élénken érdeklődött. Mindez válhatlan kapcsolatban volt

egy csoport széptani és politikai nézettel, magába olvasztott valamit a

külföld modern irányaiból s a lyrából átment az eposba, színműbe és

regénybe. A népies, mint minden irodalmi pártszó, nem fejezi ki eléggé a

mozgalom jellemét s épen azért tévednek mind a kritikusok, mind a

költők, kik azt szó szerint veszik s nem érzik alatta a szellemet.

A nép-elem sokképen hatott jótékonyan költészetünkre. Míg egyfelől a

nyelvet eredeti sajátságaihoz visszavezetni segíté, új formákkal

gazdagítá s nemcsak ösztönt ada a költészet oly fajai mívelésére, melyek

eddig nem míveltettek eléggé, de azokat eredeti alakban is teremté meg:

mint a népdalt, népszínművet, románczot, regét, eposzt, addig másfelől

közelebb hozta az irodalmat az élethez. A közönség növekedett, az

irodalom hatása élénkebb lőn. Már felderülni láttuk azon korszak

hajnalát, midőn a magyar szellem önállóbban, eredetibben teremt. A

költészet a nemzeti életbe kezdé beereszteni gyökerét, onnan szívni

táplálékát, levegőjén virágzani s érlelni meg gyümölcseit, nem egy

választott kör, hanem az egész nagyközönség számára. A költők azért

szállottak le a néphez, hogy magokhoz emeljék, hangján szólaljanak meg s

eszményeit örökítsék. Ez irodalmi változás ugyan még azon

tisztulatlanságában forrongott, de a szellem mindenütt mutatta erejét,

életrevalóságát. Kitünő s örökbecsű műveket említhetni, melyek e szellem

szülöttei s a külföld egyrészt azóta van nagyobb figyelemmel

költészetünk iránt. Talán máris némi önérzettel mondhatjuk el, hogy

költészetünk népnemzeti alapja jobban megerősödött, mintsem félthetnők

az idegen irodalmak káros befolyásától. Azonban a népelem hatása épen

úgy kifejlett jóra, mint rosszra s a közelebbi években ez utóbbi sokkal

erősebben nyilatkozott, mintsem ne tarthatnók kórjelnek.

Költők állottak elő, ifjak és nem ifjak, kik nem arra törekedtek, hogy a

népelemet előbbre vigyék, fejleszszék, hanem hogy alább sülyeszszék.

Nekik nem volt elég a népköltészet: tájköltészetet alkottak. S mi az a

tájköltészet? Sem több, sem kevesebb, mint tájszólás, tájviselet,

tájszokás. A tájszavak általánosítása, a tájszokások leírása czélul

tüzetik elméletben és gyakorlatban. S még jó, ha a tájszavak igazi

tájszavak s a népszokások nem költöttek. Összehalmoztatik minden

úgynevezett kelmeszerű adalék, mik helyet foglalhatnak ugyan, mint

népismei, történeti és nyelvtani adalékok a népi kutatók

gyűjteményeiben, melyek nem egyedül költészeti elvek nyomán

szerkesztvék, de költészetben, melyet az irodalom állít elé, soha. Oly

költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül

keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére, mely képtelen új

genre-t alkotni s nem nyújthat semmit, mi akár a költőnek, akár a

kritikusnak szempontul szolgáljon. A népköltészet sem tájszólás, sem

népisme: valamivel több, mert költészet. Ha szemlét tartunk a világ

összes népköltészete fölött s összehasonlítjuk a mi most született

tájköltészetünkkel, látni fogjuk, minő tévedésben vannak az új tan

emberei. Mindaz, mire ők fősúlyt helyeznek, mellékszerepet sem játszik,

legfölebb néha színezetül szolgál, kivált a humorban, de sohasem czélul:

költői érdeket pedig épen nem föltételez. Az összes magyar

népdalgyűjteményben nincs annyi tájszó, mint mennyit műköltészetünk

tájköltői költeményeikben s mi több, lyrai költeményeikben

összehalmoznak. Elméletökhöz híven ebben keresik a népköltészet erős

oldalát. De az nem költészet, mely művészi alakítás helyett tájszavak és

szokások registrálásával akar hatni s a népdal nevét nem érdemelheti meg

azon költemény, melyet csak kommentárral lehet megértenünk, s ha

megértettük, lelkesülés fejében megtanulunk egy tájszót vagy tájszokást.

Az egész tájköltészet, mint ilyen, egyetlen hangot sem adott, mely új

dallamként vegyült volna a magyar népköltészet harmoniájába, s ha

alkalmazni fogjuk az új tant a költészet minden nemére, előállanak

palócz regények, barkó drámák, hiencz eposok. Írni fogunk hatféle

tájszóláson s lassan-lassan elérünk oda, hol költői nyelvünk az irodalom

keletkezte előtt állott. A tájköltészet nem egyéb, mint a népelem

sülyedése, költők szeszélye, kik nem birván eredetiséggel, eredetiséget

hajhásznak, hiú erőlködés az ízlés ellen mely megboszulja magát,

játékszer, nagy gyermekek játékszere.

Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panaczéává emelték. A

lyrában feltünőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája.

Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies,

szükségeskép szépnek és egészségesnek kell lennie. Ez lőn a kenet, mely

minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek

minden kihágásra jogot adott. Hajdan a latin iskola idejében a

klasszikus költeményhez elég volt pár mythologiai hasonlat, most a

magyar dalhoz elég pár kiteremtettézett kifejezés. Hitté lőn, hogy

mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal

egy-egy remekmű s minden szeszély a népnemzeti genius szökelése: mintha

a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal

nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a

maga hóbortja, mint a salonnak. A népdalok hiányait látjuk utánozni, a

Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha

ezenkívül nem volna a magyar költőnek más pályája. Úgy rémlik, mintha

veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, a

forma körül, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ

minden költője lelkesült. Lyránk annyira magyar lett, hogy csak

sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt,

mesterkélt lőn és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem

aléltsága.

E rajz talán sötétnek, túlszigorúnak tetszhetik, de a napisajtó annyi

fényoldalát mutatta be az újabb lyrának, hogy nem fölösleges az

árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy

szükséges legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb

lyrában kevés vigasztaló van. Sem tartalomban, sem formában nem adott

kitünőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével írt műveket olvasunk,

melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer

változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányászszák érzéseit,

eszméit, eltanulják szavait, hangját s oly költészet áll elő, mely nagy

igényt tart az eredetiséghez, de sem az irodalmat, sem a szivet új

kincscsel nem gazdagítja. Azonban a viszonyokban is van némi mentség. A

forradalom, melyet átéltünk, talán tehetségeket sodrott el, talán

tehetségeket akadályozott meg fejlődésökben. Egy rázkódtató viharos

korszak után, mely minden régibb viszonyt alapjában feldúlt, nem

egyhamar alakul meg új költői irány s lesz élénk a közfogékonyság. A

költő nem könnyen találhatja meg a közszellemben a nagy eszmét, érzést,

mely lelkesítse, vehet költői benyomásokat s lelheti meg kora üterét.

Hoz-e az idő lyránkra új lendületet vagy általában a lyra lesz-e az a

tér, hol a szellem alkotóbb erővel teremt? Kérdések, melyekre ki sem

felelhet. Történjék bármi, nincs okunk kétségbeesni. A magyar lyrában

nincs visszaesés, csak pangás s a visszahatás, mely a népelem kinövései

ellen fog nyilatkozni, meghozza költőit. E visszahatás jelensége még

magokban a par excellence népies költőkben is kezd mutatkozni, legalább

jelenségeket látunk, melyek ilyesmit sejtetnek. De a kritikának nem

szabad elnémulnia. Hallatnia kell szavát a jelenért és jövendőért

egyaránt.

Részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat

hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom

álmait körüllebegte, addig másfelől mintegy megkönnyülve érzem magamat,

hogy szót emeltem lyrai költészetünk bajairól akkor, midőn a

hivatottabbak hallgatnak.