Apró tárczaczikkeken kivül írt még prózában más műveket is. 1845-ben
«Zöld Marczi» czímű színművet, melyet a drámabiráló választmány
visszautasított. Zöld Marczit, Becskerekit hősökké tevé, nagyobbakká,
mint Schiller Moor Károlyt. E szörnymű sohasem jelent meg nyomtatásban.
Ő maga tépte szét. Alig volt jobb drámaíró, mint szinész, de mindkettőt
erőltette. 1845-ben a pesti szinpadon újra föllépett a «Szökött
katoná»-ban mint színész s miután szép-csendesen megbukott, végre
kigyógyult szenvedélyéből.
1847-ben még egy új «Tigris és Hiéna» czímű drámát adott ki, mely
hasonlókép nyom nélkül enyészett el. Visszautasított drámájáért sok
gúnyt kelle szenvednie. A lapok élczeskedtek, a «Honderű» valamelyik
költője gúnydalt is írt reá. A sértett ambitiók, mihelyt rést találtak,
mindjárt megboszulták magokat rajta. Természetesen ő sem maradt adós. Az
őt pártoló lapok is felszólaltak. Miatta örök perpatvar volt, azonban e
viták széptani tekintetben csekély becsűek.
1846-ban egy más prózában írt költői művet dolgozott «Hóhér kötele»
czímű regényt, melyet báró Eötvös szerzett el, ki megigérte neki, hogy
legújabb műve jól eladását ajánlatával elő fogja segíteni Hartlebennél.
Meglehetős tiszteletdíjt kapott érte s ez volt belőle minden haszon. A
közönség hidegen fogadta, a kritika elitélte s ma már alig emlékeznek
reája.
Petőfi később novellákat is írt az «Életképek»-be. Ezekben is csak egy
pár részlet figyelemre méltó: drámában, regényben, később az utczai
szószéken is lyrikus volt. Mindenüvé átvitte a dalt, hogy az kigúnyolja
mesterét, minden nemre alkalmazni akarta az ellenszegülő alakot, hogy
valami alaktalant állítson elé.
Azonban dalai folytonos tetszésben részesültek, s koszorúkkal takarhatta
sebeit. E koszorúkat nem egyszer próbálták letépni ellenségei, mikép ő
kritikusait nevezte. Gyors és nagy népszerűsége bántá némely régibb
költő hiúságát, új irányát inkább vakmerészség, mint a genius erejének
nézte a széptan és kinövésein elszörnyűködött. Az ellenhatásnak
lehetetlen volt elmaradnia. Ostromolni kezdék a fiatal költőt, ki nem
várván ünnepélyes beigtatásra, önereje által lőn a magyar Parnass
zsarnoka. Az újabb és régibb iskola közt megkezdődött a harcz.
Mindjárt föllépése elsőbb éveiben (1845) Császár Ferencz meglehetős
egyoldalúan és igazságtalanúl birálta meg az «Irodalmi Őr» hasábjain.
Azon mesterkélt, idegen és enervált költészet, melyet Császár képviselt,
a legélesebb ellentétben állott Petőfi eredeti, szabad és erőteljes
genialitásával. Ő föl nem foghatván Petőfit, épen azon oldalról támadta
meg, mely méltánylást érdemlett volna. A nyerseségben nem látta az erőt
s eredetiségét csak bizarrságnak nézte. Szemére veti a hanyag formát és
verselést, s nem vette észre az új formákat, bámulatos könnyűséget s a
legépebb magyar nyelvet, melyen valaha magyar költő énekelt. Nem
népdalait emelte ki, melyekben Petőfi mindvégig legnagyobb maradt, hanem
oly költeményeit, melyek kevésbbé kitünők s hordozzák magukon szellemét.
Egy pár ízetlenség és túlzás elfogulttá tette, s a szempont, melyből
fölfogta, hibás levén, szigorú ítélet helyett igazságtalant kellett
mondania.
A Császár által megkezdett harczot a «Honderű» folytatta végleheletéig.
Az akkori szépirodalmi közlönyök a mostaniaknál csak igen kevéssel
képviseltek határozottabb széptani irányt. Politikai érzület, rokonszenv
dolgozótársaikhoz, s ellenszenv versenytársaik iránt adták meg
színezetöket. A «Honderű» aristokrát elvek és szokásoknak hódolván,
idegen iskolák felé hajlott, s valami vizenyős, erőtlen salonköltészet
közlönye lőn. Természetesen üldöznie kelle Petőfit. Elébb a «Pesti
Divatlap», később az «Életképek» szólaltak föl mellette. Vahot Imre a
«Pesti Divatlap» szerkesztője, míg Petőfi lapja mellett dolgozott,
mindig kiállott érte a síkra. A baj csak az volt, hogy a harcz eredménye
mindkét részről alig vala egyéb nagy szavaknál és személyeskedésnél.
Midőn 1847-ben kiadta összes költeményeit, a «Szépirodalmi Szemle»
mondott felőle legalaposabb, noha túlszigorú s több tekintetben hiányos
ítéletet. Költeményei egy nyolczadát kázhoztatta, kikelt néhol kirívó
póriassága s világfájdalma ellen, megtámadta felületes bölcselkedési
kisérleteit, ostorozta beteges hiúságát, türelmetlenségét, szeszélyeit,
melyeket költészetébe is bele vegyít, de kiemelte népdalait, idylljeit,
genreképeit s mindazt, mi benne valóban kitünő. Azonban a «Szemle»
mindig szigorúbb volt a nagy tehetségek, mint a középszerűség irányában.
Aztán inkább akarván az irodalom areopágja, mint vezére lenni, némikép
isolálta magát a kortól. Merev műphilosoph helyett többször kellett
volna műtörténésznek lennie, hogy tanait módosíthassák a nemzeti élet
nyilatkozatai, melyek jól, rosszúl kezdék megtalálni művészi formájokat.
Költészetünkben, a lyrában, s illetőleg Petőfinél nyilatkozott
leghatalmasabban a kor, a nemzeti szellem. Neki æsthetikusra lett volna
szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is
csak öntudatlanúl élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne
pedig szeszélyeivel vesződjék. A «Szemle» úgy hivé, hogy az elbízott
költőt fenyítni és fegyelmezni kell, mert erre van legtöbb szüksége. Igy
sem teljesen föl nem foghatván, sem eléggé nem becsűlhetvén, csak saját
magának ártott. Azon nemes harcz, melyet szerkesztője ugyanekkor a
dilettánsi felület, jurátusi hegykeség és nemzeti pöffeszkedés ellen
vívott, egy részben e miatt maradt nagyobb eredmény nélkül, mert az
egész fiatal irodalom Petőfivel ugyanazonosítá magát.
A «Pesti Hirlap», mely már akkor elébb Szalay, később Csengery
szerkesztése alatt jelent meg, többször beleszólott a vitákba s Petőfi
mellett B. Eötvöstől egy hosszabb czikk jelent meg benne, mely a nélkül,
hogy részletekbe bocsátkoznék, általánosságban igen helyes szempontot
mutat ki, melyből Petőfi megitélendő. «Petőfi a szó legszigorúbb
értelmében magyar költő – mond többek közt – s ez az, mi valamint
magyarázatot szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, úgy
egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.» Ez volt a
legigazabb szózat, mely ügyében felhangzott, menten azon hiú
bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtől, mely
kritikusain kisebb-nagyobb mértékben észrevehető volt.
«Honderű» s még egy pár politikai lap mind nagyobb dühvel folytatták
támadásaikat. S minő eljárást követtek! Ellenébe állították Hiadort, egy
nem valami nagy tehetségű költőt, kinek beteg sentimentalismusát,
selyempuha kínait sem ironia, sem humor nem mérséklék, s egész
költészete ellentétben állott a győzelmesen felküzdött népies iránynyal.
A világ legnagyobb plagiatorának kiáltották ki, ráfogván, hogy még
Szelesteytől is lop. Petőfi a «Honderű»-re egy nyers pasquillt írt, mely
a «Pesti Divatlap»-ban jelent meg, de melyet «Összes Költeményei» közé
nem vőn fel. Császárra is írt egyet, de ez lapban nem jelent meg. Rajta
csendesebben töltötte bosszúját. Drága pénzen megvett egy példányt
költeményeiből, kitette asztalára s valahányszor hányt-vetett papirra
volt szüksége, szakított belőle.
Általában ingerlékeny és túlérzékeny volt. A kedvezőtlen bírálatok
nagyobb dühbe hozták, mint Byront első fölléptekor az «Edinburgh
Review». Mindig megboszúlta magát: egy gyöngébb költeménye helyett
kilencz jobbat írt, vagy gúnydalokat szórt a kritikusok ellen. Utánzói,
kikkel most az egész magyar irodalom tele, ez utóbbi könnyebb boszút
választják s természetesen mindig reá hivatkoznak, midőn a kritika
bántani meri őket. Mikép költői stiljéből hamis modort húznak le, úgy
alkotnak gyöngéiből eszményt.
1846 tavaszán egy új füzetke költeménynyel lepte meg a közönséget
«Felhők» czím alatt. Itt nem dalai ismert typusában jelenik meg. Ez
epigrammszerű verseken, melyeknek nagyrésze csak ötlet vagy ellentétes
hasonlat, sötét, izgatott kedély vonul át, s bizonyos bonczoló,
fejtegető szellem, mely éleselmű talányokban gyönyörködik, eredményeit
jelmondatok és gnomákban szereti letenni, s nem kard, de tőrnek élével
szándékszik behatni az élet és természet titkaiba. Többi műveihez mérve
nem bírnak nagy becscsel. Szentmártonon elvonúlt magányban írta,
életunalommal küzdve, Byront és Shelleyt olvasgatva.
Ugyanekker idegen költőkből is fordított: Béranger, Shelley s Mooreból.
Mind a három kedvencz költője volt. Általában a német, franczia és angol
irodalomban nagy jártassága volt. Sokan még ma is azt tartják róla, hogy
egyedül a természet fia volt minden tanulmány nélkül. Igaz, ő nem bírt
úgynevezett tudományos műveltséggel, de megvala azon kiképzettsége, mely
lyrai költőt nagygyá tehet. Sokat hányódván az életben, küzdvén a
sorssal és önmagával, lelke gazdag volt benyomások és élményekben, nem
szorult arra, hogy költészete számára érzéseket gyártson s másoktól
szedje tárgyait.
Már első ifjúságában ismerte a magyar és német irodalmat. Csokonait és
Vörösmartyt, kiket legjobban szeretett, könyv nélkül tudta. A régibb
magyar irodalmat is tanulmányozta, s gyönyörködött egy rég elfeledett
költő, Gvadányi műveiben, kinek nem annyira költészete, mint magyar
érzése s népies nyelve ragadta meg, mi a diák iskola korszakában a
költőnél annyira feltünő.
Később legtöbbet francziául és angolul olvasott. Természetesen Bérangert
szerette mindenek felett. «Mindenki tisztelettel említse az ő nevét –
mondá egykor – ő a világ legelső költője.» Vágyott azon hatásra, mit
Béranger Francziaországban tőn. S mint emelkedett önérzete, midőn az
1847-diki erdélyi országgyűlés egyik ülésén, melyen ott utaztában maga
is jelen volt, egy követ a «Magyar nemes» czímű költeményéből pár sort
idézett, s a megyei szónokok és tudósítók néha költeményeivel szőtték át
beszédeiket és tudósításaikat.
A német költők közül Heinét és Lenaut becsülte legtöbbre. Goethe iránt
mindvégig elfogúlt maradt s talán csak félig-meddig ismerte. «Feje
gyémánt, szíve kő, nincs benne szeretet, hazafi sem volt» mondá róla.
Az angolok közt Shakespeare, Byron és Mooreon kívül Boz volt
legkedvesebb költője. «Boz az emberiség jóltevője – mond egy helyt – míg
megnevettet bolondságainkon, örömet és erényt tud felmutatni a
kunyhókban és a nyomor tanyáin.»
Mindezek, kivált Béranger és Heine, nyomot is hagytak költészetén.
Azonban ő tanulmányait mindig fölemésztette s mint minden nagy költő,
bámulatosan dolgozott föl minden idegen elemet. Később költészete
vesztett ugyan valamit a naivságából frisseségéből, de nyert mélységben.
«Bolond Istók», mely «János Vitéz» után legjobb költeménye az elbeszélő
nemben, ha a compositiót illetőleg hagy is némi kivánni valót, de az az
emelkedett világnézet, mi rajta átvonúl, mutatja, hogy a költő nemcsak
mélyen érez, kimeríthetetlen képzelőtehetséggel bír, de mélyen is
gondolkozik.
A költőkön kívül a történetírókat olvasta legtöbbet. De őt a történetben
inkább csak a regényes részletek ragadták meg és a képzelem által jutván
az eszmékhez, s alanyilag fogván föl mindent, nem igen tehetett mélyebb
tanulmányt s emelkedhetett tisztultabb szempontokra. Innen, midőn a
történetből veszi tárgyait, ritkán tárgyilagos. Kora eszméit viszi át a
régibe. A jellemrajz sem erős oldala. Eposztöredékei, drámája, még
balladáiban is észrevehető ez, regényeit és beszélyeit nem is említve.
Alakjai mindig ugyanazok: őmaga, lángoló szenvedélye, homályos vágyai,
naiv és bizarr szeszélyeivel. Erős képzelme gyakran hajlandó elhagyni a
valót, még a költőit is, hogy ködhomályba veszszen fényes visióktól
ragadtatva. Azonban az újkor történeteiből megtanúlta a század nagy
eszméit, melyek a népeket forrongásban tartják s fanatikusuk lőn. Később
egész lelkesülése, költészete e térre fordúlt.