Ilyen volt, ily fejlődésnek nézett eléje az alig 23 éves ifjú költő, ki
három rövid év alatt a közönség kegyencze lőn. Meg is akarta érdemelni,
folytonosan dolgozott. Folytonosan elmélkedésben volt. Anyagi állapota
is valamivel jobbra fordult. Illőbben kezdték díjazni, s egészen lantja
után élhetett, mi első példa volt a magyar irodalomban.
Az 1845. év tavaszán oda hagyta segédszerkesztői állomását, s a
felföldre rándult. A _Vadászkürt_-ben nagy lakomával üllötték meg
barátai a búcsút.
Ez alkalomra írta «Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz» czímű
költeményét, melyért némely barátja megneheztelt reá, mert azt fejezte
ki benne, hogy neki nincsenek barátai, csak pajtásai. Ez egyike volt
azon szeszélyeinek, melyeknek ugyan nem egy jó verset köszönt, de
magokban alig voltak egyebek, mint önámítás vagy negédlés s épen
annyiszor sértők, mint megmosolyogni valók.
A felföldön víg napokat töltött. Híre már megelőzte, Eperjesen és
mindenütt jól fogadták. Kézsmárkon fáklyás zenével tisztelte meg az
ifjúság, Gömörmegye táblabírájának nevezte ki.
Fölkereste Kerényit és Tompát, mulattak és verseltek együtt. Az «Erdei
lak» czímű költeménye verseny velök, kik hasonló szép költeményt írtak a
tárgyról. Mindkettőhöz már azelőtt írt költői levelet s mindkettő
barátja lőn.
Kerényi mellett, midőn a kritika megtámadta, fel is szólalt, s mind
végig gyöngéd barátsággal viseltetett iránta. A személyes rokonszenven
kívül talán meghatotta e nemes lélek titkos szenvedése, mely már akkor
kezdett mutatkozni kedélyén s később erőt véve rajta, más fájdalmak
hozzájárultával Amerikába űzte – meghalni.
Kerényi hamar meghasonlott magával s kezdett kételkedni tehetségében.
Sejté, hogy csak csinos verseket ír, de nem buzog benne az az erős,
kimeríthetlen forrás, mely önkénytelen feltör, s új pályát vív sziklák
és rengetegek közt. Látta, hogy mennyire hátra marad kortársai mögött,
mint kell vívnia a nyelvvel, mely nem anyai nyelve, és sokkal több
idegen elem van költészetében, mintsem sikert remélhessen a nagy tetszés
közt föllépett népies irány mellett.
Petőfi részvéte jól esett neki, s nem bántotta, ha ez jó kedvében tótos
hanghordozással szavalta költeményeit, mikép ő szokta.
Tompával csekély összezördülések közben mindvégig fentartá barátságát.
1847-ben újra meglátogatta, mint lelkészt s egy költeményt írt hozzá,
mely költeményei második kötetében volt napvilágot látandó. Maga vallja
meg a Kerényihez irt leveleiben, melyek uti jegyzeteket tartalmaznak, s
a «Hazánk»-ban jöttek ki 1847-ben, mily sokszor vitatkoztak együtt.
«Egymás verseit – úgymond – illő kimélettel bíráljuk. Ő azt mondja, hogy
ez s ez munkám nem ér semmit, hogy ez silányság, én azt feleltem, hogy
nem igaz, mert az remek, s ha én mondom neki, hogy ez s ez műve nem ér
semmit, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez legjobb munkája. Általában
a fiatal irodalom tagjai tán tulságosan is szigorúak egymás iránt, s a
miserabilis csőcselék még is azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi
egymást tömjénfüstbe fojtjuk.»
E negédes vallomásban, minőket Petőfi szóval és nyomtatva akár hányat
tőn, van valami igaz. Őt még hibáiban is nem annyira barátai
bálványozták, mint a szerkesztők, kiknek lapjait kapósakká tette, s azon
sereg utánzó, kik vele takaróztak, meglopták műveit, untalan verset
írtak hozzá, s dicsőségénél sütkéreztek.
Pállfy Albert, kire hallgatott, s ki elsőbb éveiben nagy befolyással
volt reá, sokszor szigorral mondá szemébe véleményét. A baráti kör,
melyben néha felolvasta költeményeit, épen annyira bámulta, mint gúnyt
űzött tulságaiból. A «Világ és én» czímű verseért, melyben az embereket
utálja s megveti, és szolgafogukat kirúgni igéri, sokat boszantották.
Ő épen oly keveset hajtott barátaira, mint a tekintélyekre, s talán nem
ok nélkül, mert ha a költőt nem folytonosan fejlő tehetségének ösztöne
és kedélyén fogamzott meggyőződés vezeti, hanem önmagára erőltetett
széptani nézet, csak szellemén tesz erőszakot, mi mindig megboszúlja
magát.
Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge
költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is. Aztán az
úttörés mindig tévedéssel jár, s azt ellenségei sem tagadhatják, hogy
nagyban szélesíté a magyar költészet körét, és iskolát alapított. Neki
önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon, s a
néha megsértett izlést száz diadallal engesztelje ki.
Phantasiája mindig elég erős, elég magas volt a legmerészebb
szárnyalásra, de nemes kedélyére sokszor keserű élmények ülepedtek le, s
viharos indulatok s bizarr szeszélyek zaklatták. Az embergyűlölet és
világfájdalom, mi nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg
költészete alaphangjában. Innen-onnan ragadt reá, egészségtelen rész
volt, miből nemcsak hogy nem tudott valami kitünőt alkotni, de ritkán
tudta költőisítni is. Oda dobta mint keserű epét és könnyűlt általa.
Az ily haragos dühöngő költeményei, noha mindenütt keze nyoma rajtok,
keveset érnek. Ezt talán később maga is érezte, de midőn azon érzések
uralma alatt állott, meg kellett hogy írja. A költészet neki nem csak
művészet volt, hanem életszükség is, maga az élet. Ha érzett valamit,
annak hangot kellett adnia – egyébre aztán keveset gondolt. Énekelni
volt rendeltetése s mindig követte ösztönét. Költeményeiből csaknem
megírhatni életrajzát. Alig egy mozzanat életében, minek emléket ne
állított volna.
Ép esze s élénk műérzéke hamar felfogott mindent s többet hallgatott az
okos szóra, mint általában gondolják. Nem javított költeményein, bármint
hibáztatták, sőt annál makacsabban ragaszkodott hozzájok, s tüstént
kiadta, de később összes gyüjteményében még is mellőzte, mint a «Helység
kalapácsá»-t s más kisebb költeményeit. Mit róla a kritika, barátai s a
tekintélyek mondtak, nem vette látszólag számba, de ha valami olyan volt
bennök, minek igazságát érzé, az öntudatlan munkált lelkén, később nem
maradt következés nélkül, de mindez úgy történt, mintha ő maga jött
volna reá.
Tekintélyül csak Vörösmartyt ismerte el. Fiui kegyelettel viseltetett
iránta. Sokszor vitte el hozzá költeményeit, s az összes kiadást is neki
ajánlotta. Mégis utoljára a legérzékenyebben sérté meg őt, mert, miként
fellengőn kifejezte magát: «Brutus szerette Cæsart, még is megölte.» Az
ok politikai türelmetlenségében rejlett. Vörösmarty 1848-ban mint követ
a katonaság ügyében a ministeri párttal szavazott, mely nem akarta
erőltetni a dolgot. Petőfi, kinek mindig és mindenütt az ellenzékhez
kellett tartoznia, egy különben szép versben ezt kérdé tőle: miért írta
«Szózat»-ját, ha ily hazafi? s minden strophát e refrainnel végzett:
«Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.» Im a költők
közt is azon küzdés, mi az államférfiakat elválasztá, s határzott
Magyarország sorsa fölött.
Vörösmarty röviden, száraz prózában felelt s a két legnagyobb magyar
költő örökre elhidegült egymás iránt. Ez volt Vörösmarty utolsó szava a
viharos napokban. Lantja mélyen hallgatott, mert a fájdalom épen úgy
némít, mint szóltat, talán sejtelmek borongtak lelkén, tán Szózatjának
végsorai. Ellenben Petőfi elemében volt, mint a viharmadár. Dala
kihangzott az ágyúk dörgései közül. Neki ott kellett élni s elesnie.
Végzete azon korszak romjai alá temette, melynek költőjévé hívta elő.
Petőfi rendesen könnyeden és vakmerőn itélt: «ez a mű fölséges, ez nem
ér semmit.» Kimondta véleményét s nem bajlódott az indokolással. Nem
mondhatni, hogy mindig tévedt. Ugyanezt tevé másnemű viszonyokat
illetőleg is, s itt a legtöbbször igazságtalan volt.
Mindenben lyrikus vala, ki a szerint itélt meg mindent, a mint érzésein
visszatükröződött. A szenvedély és benyomások embere levén, ritkán
emelkedett objectiv szempontra, s a mint magán körben nyilatkozott, úgy
szólt az irodalomban is.
Az őszinteség csaknem betegsége volt s minthogy önmagáról is mondott
véleményt, az elbizottság és önistenítés gyanujába jött. «Születésemkor
– mond egy helyt, mintegy e vád ellen mentvén magát – a sors az
őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba
szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de
nyiltan, őszintén, a lélek mélyéből szólani csak a nemesebb szívek
mernek és tudnak. Talán a magam felőli itéletem helytelen, s ekkor
nevessenek ki, de azért ismét becsülést érdemlek, hogy a mit éreztem,
kimondtam szabadon, leplezetlenül.»
S ő csakugyan volt nevetséges is, s ártott mind magának, mind másnak,
mert az őszinteség magában csak félérdem, ha nem párosul erős itélet,
elfogulatlanság s a viszonyok helyes felfogásával. Egyébiránt önmagára
nézve nem vallotta kárát, hogy önmaga iránt nagy véleménnyel volt. A
szertelen becsvágy nála is, mint mindig, ha alapja tehetség, tevékeny
erély kisérője és nagy siker szülőanyja.
Ő elhitette magával, hogy híres emberré kell lennie, küzdött, tűrt,
szenvedett, s az lőn; fejébe vette, hogy új pályát tör, nem ijedt vissza
az akadályoktól, s megtevé; sejtelmei voltak jövendő napjairól, nem
dugta össze kezét s nem csalatkozott. A különbség csak az volt közte és
más költő közt, hogy ő nem tudott tetetni, s önérzete nagyobb volt
eszélyénél. Nagyon becsülte magát, mint illik, de csak akkor becsülte
magát túl, midőn több akart lenni lyrikusnál s végre több költőnél is.
Dicsvágya is határtalan volt. Midőn egyszerre híres ember lőn,
megdöbbent, hogy hamar elismerték s talán csak a jelen az övé, nem
egyszersmind a jövendő is; ha kikeltek ellene, a jövendővel vígasztalta
magát. Háborgó lelkének jól esett ilyenkor ha beszélt róla a világ, s
örömmel hallgatta, midőn jól vélekedtek felőle. Elragadta a legkisebb
elismerés is, kivált ha önkénytelen s a nép részéről jött.
Épen felföldi útjában egy kereskedő, kitől szivart vett, reá ismert a
nélkül, hogy ő megnevezte volna magát. «Hát ismer ön?» Kérdé. «Ki ne
ismerné önt» válaszolá emez; mi annyira hízelgett hiúságának, hogy «Uti
jegyzetei»-ben fölemlíté, megjegyezvén: bár feledjenek el, de mindig
büszke leszek arra, hogy volt idő, midőn azt mondták az emberek: ki ne
ismerne engem. S mennyire nem tudta feledni az öreg lelkészt, ki
örömkönnyek közt szorítá karjaiba.
Ez utóbbi esemény 1848-ban történt. Petőfi nejével Erdődről Debreczenbe
utazott. A falukon mindenütt feltartóztatták, útlevelet kérvén tőle. Egy
faluban méregbe jőve kiáltá a jegyzőnek: «én Petőfi Sándor vagyok».
«Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek» volt a válasz: Petőfire
nézve leggorombább mi csak a világon lehet. Odadobta útlevelét,
boszankodva, hogy annyit háborgatják, s hogy a nyomorult falu azt sem
tudja róla: drótos tót-e vagy házaló zsidó? Nem soká újabb falut értek,
melynek jegyzője nem lévén hon, a lelkész vizsgálta az útleveleket. Oda
vezették, szó nélkül nyújtá át útlevelét, itt már nem merve megnevezni
magát. Az öreg tiszteletes feltévén szemüvegét, olvasni kezdé az
útlevelet. «Petőfi Sándor – kiáltá elcsodálkozva – hazánk nagy poétája
itt az én házamban! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az ő
szemei megláthatták.» Megölelte, marasztotta. Elmondá, hogy neki csak
egy szobája van, hanem a szomszédba költözik, maradjanak nála vacsorára,
éji szállásra. Petőfi alig szabadulhatott tőle, de már csendesebben
tűrte útközben a szünetlen feltartóztatást.
Felföldi kirándulását «Uti jegyzetek» czim alatt írta le az
«Életképek»-ben. Némi utánzása volt Heine «Reisebildereinek»,
természetesen mindenütt saját egyéniségében fölolvasztva. Messze marad
tőle, de érdekes csevegések, élczes próza és csinos kivitele egy pár
részletnek. A stil nem valami különös, de szertelen könnyű; sehol Heine
humora, mely a közéletet nem is sejtett oldalról fogja föl, de teli
hegyke daczczal, genialis szökellésekkel, mik leginkább önmagára s az
irodalomra vonatkoznak, átszőve tájképekkel, mikhez nem csak
költeményeiben értett.
Ugyan ily modorban írt később a «Hazánk»-ban is 1847-iki úti élményeiről
«Levelek Kerényi Frigyeshez» czím alatt.
Az «Uti jegyzetek»-ben megbotránkozott az irodalom, a közönség is
sokallotta. Rossz néven vették neki, hogy annyit emlegeti benne magát,
noha a nélkül érdektelen lett volna az egész; szokatlan merész
megjegyzéseit vastag önhittség és nyers betyárságnak kiáltották ki, igen
is komolyan vették s még komolyabban magyarázták, mi tulajdonképen elmés
ötlet, gúnyoros szeszély volt.
Igaz, nem helyeselhetni mindenütt, de e könnyelmű tréfák találó
ellentétei valának az akkori pathetikus és phrasisos journalistikának.
Illett hozzá, épen mint Heine humora a philosophiai rendszerek, nehézkes
dissertatiók s holdvilágban úszó romantika irodalmához. Petőfinek pajkos
gyerkőczként mindig kedve telt a pedánsság parókáival tépelődni, csörgő
sipkát tenni fel reá, s nagyot kaczagni rajta, noha ritkán mélyebb
czélzással és jelentőséggel.
Csak az mulatta jobban, ha a rossz poétákat összeszidhatá és sárral
dobálhatta az ephemér bálványokat.
Még barátjaihoz írt magánlevelei is satirák voltak, a régibb költők
fontoskodó, gonddal kidolgozott s a jövőre számító leveleire. Rendesen
teletömte könnyelmű élczekkel, mindig beszőtt valami gonosz tréfát, s
amolyan nem nyomtatni való kifejezéseket, hogy – mikép önmaga mondá –
halála után ne juthasson valamely tudós irodalombuvár eszébe szétszórt
leveleit összegyűjtve közönség elé bocsátani.
Hanem azért ő maga elég magánügyet vitt közönség elé, még szerelmi
viszonyait is nem ritkán, s eléggé gyermeteg őszintén.
S különösen míg más költőnek a közelben tünnek fel hiuságai, a Petőfiéi
a távolban látszottak óriásoknak. Otthon házi körében sok szerénytelen
szerény megszégyenülhetett volna előtte.