Petőfit Pesten baráti karok fogadták. Vörösmarty indítványára az akkori
«Nemzeti Kör», melynek egyik czélja volt az irodalom fölsegélése is,
megvette költeményeinek kész füzetét s előlegezé a kiadási költségeket.
Nemsokára, 1844 nyarán, szerkesztősegéd lőn a «Pesti Divatlap» mellett.
Szerkesztője Vahot Imre nagy örömmel fogadta a már hírre kapott fiatal
költőt. Segédsége annyiból állott, hogy verseket írt a lapba s javítnoka
volt. Egyébbel foglalkozni restellett. Egészen a költészetre adta magát,
de itt aztán roppant munkásságot fejtett ki.
Ekkor kezdődik nagyobbszerű föllépése s kifogyhatlan termékenysége.
Minden héten két-három költeményt olvasott tőle a közönség. 1845-ben már
költeményeinek második füzetét is kiadhatta. Ezután a «Helység
kalapácsa», «János vitéz», «Cypruslombok Etelke sírján», «Szerelem
gyöngyei» két rövid év alatt egymásután jelentek meg.
Egy reggel csak arra ébred föl, hogy Magyarország legnépszerűbb költője.
Dalait kunyhóban, palotában éneklik. Esténként dalai mellett alszik el,
a melyeket az utczákon énekelnek. Minden héten egy újabb üdvözletet vesz
költőtársaitól. Az ifjuság és nők kedvencze s körüle egy egész fiatal
irodalom képződik.
Költészetén kívül sokat tesz népszerűségére egyénisége is.
Költeményeiben egész keblét, egész életét tárta föl. Kalandor élete
közszájon forgott. Mindenki tudott róla egy mulatságos adomát. Eszménye
volt a szilaj magyar ifjuságnak, mely tettszomjtól pezsgett s hazáját
nagy és hatalmasnak álmodta. Ő pengette mindezen húrokat, dalait
viszhangzá az ország.
Mindez teljes mértékben felkölté önérzetét, becsszomját. Magyarország
legbüszkébb emberét azon sötét zugszobában kellett keresni, hol egy
borzas hajú, barnás halvány, ingerlékeny és különcz ifjú lakott, ki
verseket írt, korhelykedett, világmegvetést negédlett, s teli volt
becsszomj-, önbizalom- és merészséggel.
A népből szakadt ki, sokat hányódott a társaság alsóbb rétegei közt.
Ösztöne-, hajlamai- s élményeinél fogva demokrata volt. Idejárult még
költői hóbortja, mely szerette a bizarrt, szertelen becsszomja, mely
untalan sarkalta, hogy feltünjék. Mindez sok tekintetben különczczé
tette.
Nemcsak az irodalom-, hanem az élet- és társaságban is szerepet vágyott
volna játszani, azonban talán viszonyai és formái közt nem tudván eléggé
mozogni, megvetni látszék azt s különczségeivel akart hatni. Meglehet
eleinte öntudatlan, de később a negédlés nem hiányzott; aztán sokkal
inkább volt szabad költő s természeties kebel, mintsem élvet találjon a
legtöbb illedékes körök ürességeiben.
Lelkesült és szeszélyes természete magányt vagy oly társaságot keresett,
hol nem korlátoztatik. Barátjai közt mulatott legtöbbet, kik majd mind
írók, művészek voltak. Csak egy pár irodalmi körbe, szin- és kávéházba
járt el. Régi magyar szabású öltönyt csináltatott magának, magyar
nadrágot viselt s térdig érő csizmát s kerek kalapot. Ujjal mutattak reá
az utczán. Az elménczek peleskei nótáriusnak gúnyolták.
Csokonait utánozta, de Petőfi volt. Meglehetős gorombán bánt azokkal,
kik hozzá tolakodtak s épen dühbe jött, ha holmi pártfogói modorral
közeledtek feléje. A költők közül is gyűlölte Horatiust, mert verseket
írt Mæcenashoz s hasonló okból nem igen becsülte Goethét. Széptani
nézetei szoros összefüggésben voltak politikai és erkölcsi elveivel, s ő
magát igen sokszor nem annyira költőnek, mint a század, az eszmék
katonájának hívé, ki valaha nagy napok hőse lesz.
Az aristokratiát és nemességet soha sem nézte jó szemmel s előjogaik
összeomlását senki sem óhajtá jobban a két hazában, mint ő. Épen oly
büszke volt nemtelen származására, mint lángesze czímére. A hűbéri
intézmények romjain egy új világról álmodozott, új elvek hatalmáról s ő,
saját életének legalkalmibb költője, a világ minden kincseért sem adta
volna lantját a hatalmasok zsoldjába. Ez volt fő büszkesége. Egyetlen
hatalmas embert sem énekelt meg, kitől pártfogást remélhetett volna, még
a népszerű szónokokat sem, csak barátait, eszméit és kedvesét. A népet
választá Mæcenásának s lantja csakugyan hatalommá kezdett emelkedni.
Kik nem ismerték s némely verseiből itélték meg, azt hivék, hogy
korhely, részeges és pazar, kit szüntelen hitelezői kergetnek. Pedig
csak jó czimbora volt, kit a bor inkább csak lelkesít, mint részeggé
tesz. Volt ugyan néha idő, midőn kitörő kedve és bizarr szeszélyei nem
ismertek korlátokat s végletekre ragadták, de ezek csak kivételes
perczek voltak.
Az 1844-iki tél volt az ő legvígabb korszaka, midőn majd minden estét
vidám czimborák közt töltött. De ez estélyek nem voltak orgiák. Néhány
fiatal író és művész gyűlt össze valamely vendéglőben vagy magánháznál,
hogy kifújják magokat, mulassanak s bor mellett tréfa és dal közt
virradjanak meg. E korszakban írta legtöbb bordalát. Később
visszavonultabb életet élt s mindig inkább csak a társaságért kereste a
mulatságot.
Pénzével tudott gazdálkodni s a kölcsön visszafizetésében a pedánsságig
pontos volt. Egy pár könyvét adta el, hogy visszafizethessen néhány
forintot, ha a kölcsönadó épen nem sürgette is. Természetes: oly
önbecsérző és független jellem, mint ő volt, irtózott bárki irányában
függő alanti helyzetbe jutni.
Gyermekies tréfái mellett alapjában igen komoly ember volt, sőt néha
komor és világfájdalmas, melyből egészséges természeténél fogva hamar
kigyógyult. Délelőttjeit rendesen szobájába zárkózva tölté s dolgozott.
Akár volt kedve, akár nem, irt: élni kellett költeményeiből. S azon
könnyű versek nem épen olyan fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint
a nyomán induló lángészcsapat hiszi.
Igaz, ő nem faragta verseit, sohasem javított rajtok, de küzdött, vívott
benne az eszme s nem egyszer feküdt le szülési kinok közt s álmodta meg
reggelre költeményét. Különben gyorsan dolgozott. «János vitéz»-ét
harmincz nap alatt írta. Eleinte csak egy pár szakaszból álló népies
beszélyt akart belőle készíteni s lassan-lassan egy nagy népmese
kerekedett ki belőle.
A «Cypruslombok Etelke sírján» néhány nap alatt készült el. E mű oly
fájdalom szüleménye volt, melyet úgyszólván önmagára erőltetett. Etelka
nem költött személy, Petőfi második kedvese vala. Első kedvese Zsuzsika
név alatt jő elő költeményeiben; egy falujabeli leány, ugyanaz, kire a
Kerényihez írt levelében czéloz, midőn a szülői háztól 1844-ben megvált.
Etelkébe mondhatni akkor szeretett belé, midőn épen meghalt. Alig
találkozott vele párszor s nem szövődött köztök semmi komolyabb viszony.
S minő regényes esemény adta elő magát a temetésnél, hogy még inkább
felköltse a bánatos szerető szenvedélyét. A leány, koporsójában oly
pirosan, életfrissen s egészségesen nézett ki, hogy a rokonok
kételkedtek halálán. Már megjelent a pap, a gyászkocsi s Petőfi is
barátjaival. A rokonok másnapra halaszták a temetést, remélvén, hogy a
kedves halott még életre ébred. Kétség és remény közt virrasztott át
Petőfi egy izgalmas éjt, hogy másnap csalódásra ébredjen. A halottat sem
a rokonok fájdalma, sem a költő elegiái nem adhatták többé vissza az
életnek. Nem vala tetszhalott, – eltemették.
Lenau megvallotta magáról, hogy bármely fájdalmat elvisel, csak vers
kerüljön ki belőle: Petőfi kereste azt, hogy énekelhessen. S valóban a
képzelt fájdalom valósággá vált s ő annyira átengedte magát a búnak,
hogy barátai aggódni kezdtek. Napról-napra fogyott és sötét kedély vőn
erőt rajta. Kerülte az embereket, kijárt a váczi-út melletti temetőbe,
órákat bolyonga ott, néha az éjszakát is a sirok közt tölté.
Egy barátja, ki épen nem szokta kimélni gyöngéit, egy napon, midőn épen
a temetőig kisérné, kérdé tőle: ugyan miért epeszted magad annyira, hisz
alig ismerted azt a leányt? Petőfi felbőszült és sokáig nem szólt
barátjához. Ő rendesen mily hamar megharagudott, épen oly hamar
kibékült, ha a sértés nem nagy dolgok körül forgott, s ezt mindig úgy
tevé, hogy maga sem tudta mikép teszi.
Lassan-lassan kigyógyult fájdalmából s újból szerelmes lőn. A «Szerelem
gyöngyei»-t írta egy meglehetős magas állású hölgyhöz, kivel hasonlókép
nem volt mélyebb viszonya. Még nem szeretett igazán. Mindez túláradozása
volt egy szenvedélyes szívnek, kit az érzéki kéjek némikép blazirozottá
tettek, de mély érzéseit hűn megőrzé s forrongó természete egész hevével
keresi tárgyát. Megúnta sívár életmódját, szellemibb viszony után
vágyott, a dicsőség babérai mellé a szerelem rózsáit óhajtá, rideg
szobájába egy nőt.
Benne épen annyi regényes és kalandor vágy volt, mint csendes családias
érzés. A mint komolyodott, kedélye mindinkább mélyült. Hány költeményét
idézhetni kedélye ily mozzanataira! Egy barátja beszéli, hogy egy
karácsony szombatján szokatlan csendes hangon szólítá meg: «Jer,
barátom, ma este hozzám – mondá – ma a családok ünnepe van, nekünk nincs
családunk, virraszszuk át ketten az éjt, ne legyünk egyedül»!… S midőn
később azon leányba lesz szerelmes, kit nőül vesz, minő hűség-,
kitartás- és szenvedélylyel vívja ki az ellenkező szülék hatalmából s
mint férj mennyi gyöngédség- és szerelemmel veszi körül!
Különben általán véve nem igen udvarolt a nőknek. Nem eléggé ügyes s egy
kissé vadócz volt. Kevés ismeretséget, még kevesebb hódítást tőn. Nem
volt sem csinos, sem beszédes fiatal ember, kivel jól elmulatnak a nők.
Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hegyke magatartással.
Válla vézna, termetéhez képest aránytalanul széles. Arczának nem annyira
a szabályos vonások, mint a szellem adott érdeket. Bajusza kicsiny volt,
s szükségből spanyol szakált viselt, mert csak álla körül vala sűrűbben
benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja borult. Villongó szemei
többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arczán lelkesült dacz
tükröződék, s mégis egész lényében valami gyermekies volt.
Sohasem viselt nyakkendőt s midőn később különcz öltözetét levetette,
megtartá kerek kalapját, mente helyett atillát vagy ólomgombos dolmányt
viselt. Félkomolyan dicsekedett, hogy soha sem viselt frakkot. Sokat, mi
az illedék dolga volt, elvek kérdésének hitt.
Innen modorában kevés vala, mit a nagy világtól vőn. Saját elvei szerint
külön alkotott magának egy mást, melyben épen annyi volt a negédlés,
mint igazi természetiesség. Később talán maga se tudta egyiket
megkülönböztetni a másiktól, s a mit eleinte csak úgy felvőn, majd
második természetévé vált.
Annyi bizonyos, hogy a legtöbbször egészen más volt négy szem közt, mint
népes társaságban, s hol otthon találta magát, a legszeretetre méltóbb
ember a világon, még a nők körül is.
Sokan vethették szemére, hogy goromba, kiméletlen, mert mindig kimondta,
mit érzett, de azt senki sem mondhatta, hogy cselszövényeken töri fejét,
szószegő vagy tettet. Kikelhettek szenvedélyessége ellen, de becsülniök
kellett nemes szivét. Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával
ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert
döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti
áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak.
Kedélyén különös vegyületben olvadt össze mi gyöngéd és vad, magasztos
és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig
eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja
hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, leteszszük a kritikai
szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunkat
az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött.
Épen mint Byronnál, kinek élete nem kevésbbé vette igénybe a világ
részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is! Mindketten
ifjan, hírök délpontján, eszméikért küzdve, szállottak sírba, halálukkal
engesztelve ki ellenségeiket s pecsételve meg azon költői kijelentést,
melynek dalnokai valának.
Mély erkölcsi érzései némi cynismussal párosultak. Gyűlölte az
álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört,
a nélkül, hogy epikureus legyen, vagy megtagadja azon morált, mi nem
emberek csinálmánya, mit isten írt az emberi szívbe. Szerette lerántani
a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott daczolni a
közvéleménynyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét, s dobálja
sárral az érdemet.
Sokkal inkább megvetette mindennemű viszonyban a szolgaiasságot, a
csinált nagyságokat, a nyilt és finom erőszakot, a nagy világ erényét,
hitványságait, mintsem túl ne becsülte volna azt a bátorságot és erőt,
melylyel ellenök küzd, s ne lett volna sokszor igazságtalan és tulzó.
Kitünő tulajdonai mellett nagy gyöngéi voltak, de e gyöngékre lángesze s
nagy eszmék hintettek fényt, mert tőlök vették eredetöket, túlságai
valának. Féktelenségét menté erős szabadságszeretete, nemzetiségi
túlzásait az az elkorcsosulás, melyből a magyar társadalom akkortájt
kezdett lábadozni. Rakonczátlanságát a költészetben kárpótolta
genialitása, mely új tárgyak- és formákkal küzdött meg. Nyersesége csak
ellenhatás volt annak a finoman semmiskedő, mesterkélten üres és
szabályosan unalmas költészet irányában, melyet a napi sajtó
dicséretekkel tudott elhalmozni. Önhitt és merész kifakadásai illettek
azon nagyképű és érdemetlen bókokban még is gazdag szigor- és kaczérkodó
szerénykedéshez, mely némely irodalmi közlönyben annyira divatos
hangulat volt. A kritika elleni, többször éretlen, mint elmés,
feljajdulásai természetes következményei voltak kritikusai
igazságtalanságának, kik sohasem fogták fel igazán költészete szellemét.
S végre minden balgaságát élet- és költészetben varázszsal vonta be azon
eredeti magyar szellem, mely még egy magyar költőnél sem jelent meg oly
teljes erőben, s mint nap kiolthatlanúl szórta melegét, fényét.
S e szellem a hazaszeretet leglángolóbb tüzében ragyogott. Ő szerette
hazáját, a múlt, jelen, s jövő dicsőségével, fájdalmával és reményével.
Hányszor énekli meg! Szerelmi és bordalaiban, s másnemű költeményeiben
öntudatlan reá tér. Mindjárt s észrevétlen megzendül bennök egy hang, az
az édes fájó, az a sírva vigadó, mint népdallamainkban, mely oly
ismerős, oly bájos, oly szent, mert a hazát jelenti.
Mintha csak azért nyerte volna a költészet égi adományát, hogy
honszerelemről énekeljen.