I.

Petőfi Sándor Kiskőrösön 1823 január 1-én született. Atyja mészáros

volt, ki úgy látszik Magyarország felső vidékéről költözött az alföldi

síkra, s mindvégig megtartá _Petrovics_ családnevét. A jámbor férfiu,

noha többnemű szerencsétlenségek következtében nagyon elszegényült,

mindent megtőn, hogy fiának némi nevelést adhasson. Elébb az aszódi,

majd a szentlőrinczi evang. gymnasiumba küldötte; később Selmeczre az

ottani evangelikus lyceumba.

A tüzes és makacs ifjoncz, lelkéből megutálta az iskolai életet.

Nyugtalan természete és függetlenségi vágya, mi egész életén átvonul,

korán a nagy világba sodorta. Selmeczről Pestre szökött. Tetszett neki a

fővárosi élet s űzte az első ifjuság könnyelmű kalandjait. Legboldogabb

estvéje volt, ha a szinházba beszökhetett. A szinészet iránt már

gyermeksége óta nagy hajlammal viseltetett. Már tanuló korában Selmeczen

is szinészkedett s épen az vonta maga után kiutasíttatását az iskolából.

Részint ez okból, részint mert nagy nyomorban élt s nem mert haza menni,

beszegődött a szinházhoz.

A szinészek ruháit hordta fel esténként és előadás alatt székeket,

asztalokat rakott ki a szinpadra. Vidor utczagyerekéletet élt. Bolondja

volt a csinyeknek és tréfáknak. Néha rossz czimborák közé is keveredett,

a nélkül, hogy megromoljék. Épen mint Shakespeare, kiről életírói

hasonlót beszélnek.

Mindketten korán tusára szállottak az élettel és önmagokkal s diadallal

emelkedtek ki belőle. Fenékig kiüríték a szenvedélyek poharát s mély

pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakonczátlanságban tört ki bennök

a genius első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsök- és

kötelességeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét és

sejtelmök nagy és új pálya körül borongott.

Shakespeare a világ első drámaköltője lőn; Petőfi a legnagyobb magyar

lyrai költő. Ifjusági élményeik nélkül talán egyik sem válik azzá, mert

legnagyobb költői tanulmánynak mindig az élet marad, szenvedés, tévely

és csalódások árán.

Szerencsés ki győzelmesen állva meg fölöttök, a költői lelkesedés

számára zsákmányolhatja ki.

Petőfi még ekkor nagyon ifju volt, alig 14 éves. Csak küszöbén állott

élete viharos korszakának. Atyja, ki meghallá, hol barangol, Pestre jött

s erővel vitte haza, s mivel útközben többször vissza akart szökni,

szigoruan bánt vele. Anyja, szeretete egész szenvedélyességével ölelte

körül. Innen költeményeiben iránta a leggyöngédebb fiui szeretet, mit

valaha költő énekelt. Semmi negédlés (affectatio), költői szeszély, mibe

Petőfi néha belé esik. Igaz mély gyermeteg érzés. Minden gondolatnak

egy-egy jelenet felel meg, mi az életben megtörtént.

Atyját rendesen humoros alakként tünteti föl, ki nem sokat ad arra, hogy

fia költő, haragszik reá csinyeiért s csak nagy későre békül ki vele. A

háttérben mindig ott áll anyja szelid arcza, kinek csak könnyei és

csókjai vannak számára.

Mindvégig szerette szülőit s míg költeményeiben örökíti, kedvezőbb

körülményei közt ápolja és segélylyel fordul hozzájok. Atyjára később

büszke is lesz és egyik szép költeményét írja róla. Atyja és anyja

nemsokára egymásután haltak meg 1849-ben. Egy szép elégiában siratja meg

őket – kevéssel saját halála előtt.

Petőfi keveset időzött az atyai háznál, atyja minden áron embert akart

belőle alkotni, lelkészt, ügyvédet, mérnököt, hivatalbelit. A fiunak

egyikhez sem volt kedve, tulajdonképen semmihez sem volt, de azt érezte,

hogy lesz belőle valami. Szülői Sopronmegyébe küldék egy rokonukhoz,

honnan az iskolai év kezdetével a soproni lyceumba volt belépendő.

Sopronba érkezve egyenesen a laktanyának tartott s katonának csapott föl

(1839). Tudós katonának gúnyolták, mert verseket írt s néha olvasgatott.

A tanulók jól ismerték, sokszor bepillantott az iskolába. Ekkor kötött

futó ismeretséget, mely később barátsággá erősödött, Pákh Alberttel, ki

lyceumi tanuló volt. Ő beszéli róla, mint firkálta be az őrállomás

melletti faköpenyegeket versekkel, s midőn egy hideg éjjel az őrhelyen

kérdé tőle: «Mit csinál?» mily komoly pathosszal felelte: «Verset».

Még selmeczi tanuló korában kezdett verset írni. Senki sem tagadta meg

tőle, hogy társai közt legjobb verset ír, csak tanítója. Egy alkalommal,

midőn versét felolvasta, tanítója kételkedett, mintha ő írta volna.

Dühbe jött, új feladatot kért s tanítója szemei előtt megirta. Oly

vonások a gyermek életéből, melyek a költő irodalmi pályáján

ismétlődnek. Midőn föllépett, csak egyetlen egy kritikus, ki maga igen

rossz verseket írt, nem hitte, hogy jó költő s ki volt a vélemények

irányában mindvégig makacsabb, szenvedélyesebb, mint Petőfi?

A katonaságra csakhamar reá unt. Könnyelműség- és politikai rajongásból

lőn katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták,

s azt hivé, hogy ezrede Tyrolban fog állomásozni, honnan könnyen

átszökhetik Svajczba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen

hatottak a korán érett gyermek kedélyére. Az iskolából, hol inkább csak

a régi classicusokat tanulta, a római és görög respublikák álmait hozta

az életbe. Már mint gyermek politikai ábrándokkal tépelődött s mint ifjú

légvárakat alkotva Svajczba vágyott.

Csalódott reményében. Ezrede Horvátországba rendeltetett. Majdnem két

évig katonáskodott. Független és makacs szelleme kevésbbé türhette a

katonai fegyelmet, mint az iskolait. Ballépését megbánva gondolt

jövendőjére, sokat szenvedett s beteg lőn. Az ezred orvosa

elbocsáttatását eszközlé. Ekkor (1841) Pápára ment az ottani tanodában

tanulmányait folytatandó. Itt ismerkedett meg Jókaival s barátja lőn. Ez

erős baráti viszony, később, 1848-ban, Petőfi szenvedélyessége miatt,

felbomlott. Ő hű, áldozó barát volt, de barátjain uralkodni szeretett.

Heves véralkata és rögeszméi sokszor sodorták összeütközésekre. Nem

gyűlölte, kit megsértett, de sokkal büszkébb volt, mintsem megbánja, mi

talán szivének is fájt.

Pápán egy darabig meglehetős szorgalommal tanult, de legtöbb idejét az

iskolai képzőtársulat vette igénybe. Ez tanuló ifjak egyesülete volt,

kik a magyar irodalomban akarták kiképezni magokat, dolgozatokat

olvastak föl s egymást birálták. Divat volt ez akkortájt, kivált a

protestáns tanodákban, s nem egy később híres író került ki soraikból.

Petőfi egy költeményeért két arany jutalmat nyert, de művei nem tettek

valami feltünő hatást. Sokáig küzdött a formával, s azon költők, kiket

mintául vett, nem voltak olyanok, hogy segéljék eredetisége fejlődését.

Még nem volt eléggé bátor, még nem sejté erejét.

Nem is annyira a költészet-, mint a szinészeten csüngött szenvedélylyel.

Orlay-Petrics és Jókai voltak itt legjobb barátai. Mind a három barát

művészi pályára készült. Jókai festész akart lenni, Orlay költő, Petőfi

szinész. Az élet kicserélteté velök a pályákat: Orlay festő lőn, Jókai

költő, csak Petőfi nem akart lemondani választott pályájáról. Oda hagyta

az iskolát s tagja lett egy vidéki szintársulatnak. «Szinész barátjához»

írt költői levelében humoros kedélylyel írja le, mint avatták Thália

papjává.

Kóborolt a hazában s legtöbbet Kecskeméten tanyázott. Iskolai élete vég,

és szinészi pályája elsőbb napjaiban írta azon költeményeit, melyekkel

először föllépett. 1842-ben az «Athenæum»-ban három költemény jelent meg

tőle. Némi figyelmet ébresztettek, de senki sem sejté, hogy hatalmas

szellem közeledik. E korszakban írt költeményeinek néhánya, melyeket

összes gyüjteményében nem vőn föl, a pápai ifjuság által kiadott

zsebkönyvben olvashatók.

Rossz szinész volt s nagy nyomorban élt. 1843-ban Pestre jött, s néhány

költeményt vitt el Bajzához; s magát meg sem nevezve, úgy adta át,

mintha általa Petőfi küldötte volna, kit ő nem ismer. Mindenki azt

hitte, hogy a Petőfi név álnév s kiváncsiak voltak rá: ki rejtezik

alatta. Vörösmarty és Bajza jeles költőt jósoltak belőle.

Ő mind erről mit sem tudva Pozsonyba ment szinészi pályáját folytatandó.

Neve ismertebb lesz, de nem mint szinészé, hanem költőé. Az 1843-iki

Athenæum, Regélő, Életképek, Szivárvány már számos költeményeket

közölnek tőle.

Csodálatos! eleinte népdalait, melyekben már föllépése kezdetén

leggeniálisabb volt, csak Pönögei Kiss Pál álnév alatt merte közleni.

Akkortájt még nem igen becsülték a népies hangot, a naiv felfogást,

egyszerű, de erős compositiót. A rhetorika volt fő a költészetben.

Legtöbb költeményeink keveset különböztek a «Pesti Hirlap»

vezérczikkeitől. Költőink közül többen írtak ugyan népdalt, de érzett

rajtok a tudós szag, az úri leereszkedés, a mesterkéltség, vagy ha

jelesbjeink valamelyikének sikerült is, a magyar nép még nem találta meg

költőjét, ki egészen az övé legyen. A népnemzeti elem még nem jelent meg

teljes tisztaságában, erejében. A jelenségek oda mutattak, hogy

közeledik.

Az újabb kritikus már egy-egy eltévedt szót hallatott ügyében. Erdélyi

elméletileg és gyakorlatilag határozottan melléje nyilatkozott s

megkezdé széptani kutatásait a népköltészet körül. A Kisfaludy-Társaság

jutalomkérdésül tűzte ki: mi a költészetben a népies? A magyar népszinmű

csirájában volt. Szinmű- és novellaköltők a magyar élet külsőségein

kapkodtak. A közönség kedélye is el volt készülve reá. A közszellem

1841-től fogva, bár lassan, de határozottan a demokrat eszmék felé

kezdett hajlani. Még a ruhadivaton is mutatkozott. Mikép a politikában

készült az átalakulás, úgy az irodalomban is. Egyik a másikra hatott és

készíté elő. Nem volt már messze a forduló-pont. A jelen meghasonlott a

multtal. Ím költője föllépett s álnév alatt közlött népdalai idéztek elő

legnagyobb hatást.

Petőfinek a pozsonyi szintársulatnál sem ment jól dolga, noha ez

legnagyobb volt mindazok közt, hol eddig működött s Pozsonyban épen

országgyűlés lévén, meglehetős pártfogolásban részesült. Ő itt is

szegénységben élt s majd szinész, majd írnok volt, ki országgyűlési

tudósítások által kereste kenyerét, majd pedig az iskolák termeibe is

benézett.

Egy szép alkonyban a Dunaparton őgyelgett, merengve, bámulva a czifra

népet s gondolkozva, hogy holnap mit eszik. Épen akkor érkezett meg a

gőzös Pestről. Országgyűlési tagok és jurátusok szállottak ki belőle, s

köztök Lisznyai Kálmán, kivel történetből még azon órában

megismerkedett. Lisznyai erszényét ajánlotta föl s egyszersmind

bevezette egy-két ott mulató nevezetesb magyar íróhoz, kik mindenkép

igyekeztek kiemelni nyomasztó körülményeiből. Egy kis összeget tettek

össze segedelmezésére s Nagy Ignácznál, ki a Kisfaludy-Társaság

megbizásából a «Külföldi Regénytárt» adta ki, munkát szereztek számára.

Pozsonyt odahagyva Pestre jött, ismeretségét szaporítá s közelebbi

viszonyba lépett az irodalom akkori fiatalabb bajnokaival, mint Bérczy,

Degré, Kerényi, a két Vahot, Dobsa, Pálffy Alberttel. Majd Gödöllőre egy

ismerőséhez vonult s két regényt fordított le: «Robin Hood»-ot Jamestől

s a «Koros hölgyet» Bernardtól, igazabban «A negyvenéves hölgyet», mely

czimet azonban az akkori könyvvizsgálók nem tudni mi okból, nem

engedhettek meg.

Szenvedélyét a szinészethez sem a nyomor, sem az annyira csekély siker

nem tudták kioltani. Osztozott sok jeles ember szeszélyében, kik más

pályához mutatnak kedvet, mint a minőt tehetségeik kijelöltek. Műveiből

egy kis pénzt szerezve össze, 1843 nyarán Debreczenbe utazott s ujra a

szinészethez akart szegődni. Fáncsy épen vendégszerepelt ott s pártfogás

alá vette. Vele lépett fel Shakespeare «Velenczei kalmár»-jában. A

leánykérő marokkói herczeget játszta, nagy mérséklettel szavalván el

hosszú monologját. Kevés szinészi tehetség volt benne, nem akarták

szerződtetni. A társulattól egy kis elégedetlen csapat külön vált, hozzá

szegődött s elindult negyed, ötödmagával Székelyhidra, Diószegre. Boldog

volt. Az első szerepeket játszhatta.

Egy-két hónap mulva betegen, rongyosan érkezett vissza Debreczenbe és

beszállott Pákh Alberthez, ki akkor jogtanulmányait végezte e helyen.

Sopronban kötött ismeretségök itt fejlődött barátsággá. Petőfi a város

végén egy szegény öreg asszonynál ütötte föl tanyáját. Barátja állott

jót érte és segítette mivel lehetett.

Sokáig betegeskedett és küzdött a nyomorral. Olvasott és írt; ekkor

tanulta meg alaposabban a franczia nyelvet. Mély meggyőződése volt

arról, hogy a magyar irodalomban szerepet fog játszani. Hideg szobájában

éhezve fázva dicsőségről álmodozott.

S minő ellentéte a sorsnak! Petőfi 1843/44 telén a debreczeni

szinházban, kit a jegyszedő csak kegyelemből bocsát be s minden ember

koldusként néz le vagy észre sem vesz; s Petőfi 1847 őszén ugyanott, kit

az egész közönség éljennel fogad, mint Magyarország ünnepelt lyrikusát.

Barátja sokszor mosolygott nagyszerű tervein, noha azok valósulását

kitelhetőleg segíté. Ő költeményeivel felelt s Frankenburg, az

«Életképek» szerkesztője levelével, ki első szólítá föl dolgozótársul,

műveit díjazni igérve. Ezután Pest lőn vágyai czélpontja. Egy jókora

kötet verset írt össze, mit ott eladhatni remélt. Egészsége is

helyreállott, csak pénze nem volt a hosszú útra. Barátja oly állapotba

helyezé, hogy elindulhatott.

Mellénye alá gombolta költeményeit, egy nagy bottal kezében és szivében

jó remények, szép álmokkal gyalog indult a messze útnak.

Későre érkezett Pestre. A Tisza áradozásai miatt a Hortobágyról Tokajnak

kellett kerülnie; innen Egernek vette útját, hol Tárkányi Béla s a nevét

már lelkesedéssel hangoztató növendékpapoktól igen vendégszeretően

fogadtatott. Itt írta híres egri bordalát.

Benne minden íz egy költő volt. Iskolában, őrhelyen, szinpadon, úton,

útfélen, nyomorban, kényelemben költött. Ez volt gazdagsága

szegénységében. Reggel fájdalmait panaszolta, este már pajkos dal

lebegett ajkain. Viszontagságteljes élete kifogyhatatlanul újabb meg

újabb anyagot szolgáltatott költészetének. Aczél kedélye soha sem veszté

el ruganyosságát. Minden nyomás dalt pattantott elé. Mintha minden csak

azért történnék vele, hogy megénekelje. Mintha minden érzést csak azért

érezne át, hogy dalok forrása legyen.

Ő valóban mindenből verset csinált. Gyakran puszta szeszélyét is

költészetnek vevé. Azonban leggyöngébb verseiben is érdekes, szellemes,

épen mint Heine.