Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak esernyői
a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok életének
véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy eszméletnyit
sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt korallvirágok, ezek a
szétfutott falevelek, az emberek.
A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt nézőnek a
tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki mily képesen
tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon a nézőtéren a
taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két tenyerének a
cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos, szíve májusi ballón;
a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző, igen, szereplő művész ő is,
mikor tapsol. És ezt az ünneplő állapotját az ember a többinek
köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:
mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi koncertjére
megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos teára, mind az a
százszázalékos egoista dáma s gavallér azt gondolja, azt érzi: milyen
sokan lesznek ott! a publikum milyen kellemes lesz, milyen mulatságos!
én is ott leszek köztük!
Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus
hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne, nem
kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak a
hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón meditatiója! Ha
a Ritzben egyesegyedül kéne tangot, bluest rajzolnia testével, mint a
bolondnak egyedül a bolondok házában… mi?
Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult éjfélen szűk
uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást a lámpafényben
elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön, úgy-e, kellemetlenül
érezné magát s talán nem is merne magában arra járni a gyilkosság
kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől iszonyodó puskaporos
szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik járnak, akik élnek…
Mért nem szóltam soha nékik!