Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni, szenvedek
őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom, játszom velük.
Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és könnyen társalognak velem.
Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a játszótéren, ha a bonne
megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt nőttek fel velem és
megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan pajtásom és ismerősöm is
van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg az életbe. Én ellene voltam a
gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket kívánt tőlem. Félek a gyermektől.
Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az érzésem,
hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni. Olyan kérdéseket
tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok válaszolni. Csodálkozom a
mások nyugalmán, biztonságán, örömén és büszkeségén, akiknek gyermekük
van. Annyit koncedálok, hogy ha véletlenül nekem is volna gyermekem, én
is éppen így nagyra volnék a gyermekemmel.
De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert még magam
is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza; álmodozom, mert az
emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el engedem andalítani
fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő visszafordul velem, mint a
kocsi, mely elhozott szülőtájamról és megérkezem egyszer legitím
gyermekkoromba, oda, hol nincs verés, nyomor, sírás, veszekedés és
betegség. Azután meg azt is mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról
lemondani, s ha gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak
magamat. Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a
gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés; nem
tudom honnét kaptam.