A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba. Nem bűn az
én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom? Nem? És nem bűn a
halálra, mint botra való támaszkodás és az úgynevezett humor, amitől
mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt rossz példa vagyok. Én
félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis bűnöm minden perc, melyben
édesen elfáradtam az élet fájdalmától, és aztán azt képzeltem, hogy ez
az édesség megéri azt a keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre
kötést csavartam a szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg
virágágyra fekszem álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az
ellenséggel.
Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy, mint
akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem kell magam.
Félnem kell.