Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol kaptam el ezt
a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a
nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzek, és ilyen
törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya? Vagy, hogy az esős nap nem
szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem
azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt
a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én
órámnak, az én életemnek? Letagadom, mint az adósságot, azt a
művészetet, amit élveztem a zuzmara arabeszkjén, a sár
Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én mindig csak szégyellettem a
galléromat, nyakkendőmet és mondatom szavait is, mert másoktól tanultam,
utánozom, lopom. Hiszen mindig azt prédikálta bennem a hiúság, hogy
nekem nem szabad lopni, mert én rá nem szorultam senkinek semmijére.
Mindenki lophat itt, csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik
neki; nekem nem szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a
sár nem kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az
emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így
éreztem, mielőtt érezni tanítottak.
Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem érdeklődtem
bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat, az azaleát, a
kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak udvarlok. Látok
fűféléket, szegénysorsú ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb
jelmezeket látni, komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus
plumosus, akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt
fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány, iskolátlanul
álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig, egy bók nélkül, én
durva fráter, aki még annyit se tud, hogy lábujjhegyen kell a tavaszban
járni s a csillagok alatt le kell venni a kalapot.