Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton azt
nyávogod: één, ééén! Elmázoltad a képed sárral és a tenyereden kínálod a
szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold úgy ragyog itt a
te arcod és szép perceket áldozol a fotografiád bámulásának. Reszketsz,
hogy a dühös szegények kikapják a szívet a tenyeredből, igen, mert te
azt egy ábrándhoni leánynak tartogatod. Ismerlek. Mikor csókot srófolnak
a szádba, akkor nem tudsz semmit sorstársaidnak, másolataidnak, az
embereknek szerencsétlenül járt életéről. Önző vagy, mint a színészek,
kéjenc vagy, mint a kutyák, hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az
ideálod, hogy az ég fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy
csillag legyen benne: – te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig
is volt időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél és hogy
egyáltalán volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod
elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki halva
összeesni és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó én tudom, ki
vagy! Előlem nem fogsz elbújni.