Eséseim, reménytelenségeim közt mások tragédiáival vigasztaltam magam.
Igen, rajtacsíptem sokszor magam, hogy így jár az eszem: ni ennek meg
hátgerincsorvadása van, mit akarsz, ennek mennyivel rosszabb! Akkor
biztos örültem is annak, hogy ilyen férfit látok.
Igaz, ez így van. Hányszor, de hányszor gondoltam messzire, hol
vonatkatasztrófa történt. Meg, ahol tűz volt és emberek bennégtek. Meg,
ahol tébolydába vittek egy fiatal férfit. Milyen jó, hogy nem én voltam!
Milyen jó, hogy nem voltam ott!
Hullarabló vagyok. Az, az. A háborúban néztem a lelőtteket a mezőn, mint
a sorba lefektetett nyulakat. Gondoltam, persze, hogy gondoltam mindig,
hogy: én is fekhetnék így itt. Ni én élek, én legalább élek. És igaz:
éltem a háború alatt. Itt voltam! Itt köszöngettem majom mosolyintással,
cigaretliztem, csókolóztam és jószagú faleveleket is szagolgattam. El
tudtam aludni éjjel és álmodtam is hűtelen álmokat.