Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki megöregszik,
beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én nem, én nem. Én
ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én nem tudom
elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az lehetetlen.
Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem
tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly
sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak
életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy
bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan
veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és
tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat,
megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A villamoskalauz azt hiszi, hogy ő
villamoskalauz, szegény! Szegény, szegény, szegény villamoskalauz. Ha
azt hinném, hogy ő csakugyan épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet
dobogó szívvel, hát meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek,
ezek álmodó álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én
gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én látni
valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit.