Roppant meg vagyok sértve. Csak úgy nézek ki, mint az emberek. Ez az
alak itt, aki az én ajkaimon át lélekzik, ez nem az én művem. Az egész
kompozícióhoz nem tudom, mi közöm. Hol van itt az én saját külön
programom, az én egyéni ízlésem, az én fantáziám és érdekem? Ez az: az
én? Akármelyik liftes fiúnak joga van hasonlítani hozzám. Én velem ugyan
elbántak. Nagyon szégyellem a dolgot. Én, én, én. Borzasztó. Ha
kinyitnám a szám az uccán vagy a koncertteremben a csöndben és rájuk
kiáltanám, hogy: én! hát biztosan a szemembe kacagnának. Hát hogyne.
Én, én. Mit tudok én? Próbálnék például más módon mozdulni, mint az
emberek vagy mint mondjuk a libák. Azt se tudom, hol kezdjem. A két
lábam nem működik máskép, mint az övéké. Bal jobb, bal jobb; nem is
tudom, hogy csinálom, csak járok. Ez nem én vagyok. Éppen úgy tátog a
szám, mikor eszem, mint az állatoké s mint az embereké. És eszem, mint
mindenki, nem tudok egyebet e helyett kitalálni, pfuj! És megfázom, mint
mindenki s egyszer csak kijelentem, hogy: – Hapci! – Nem, ez nem lehetek
én. Kikérem magamnak.