Ásítok, mert fáradt vagyok. Talán unatkoztam is, azért ásítom el magam?
Tagadom, de lehet, hogy unatkoztam. Ááááh. S míg unatkozni méltóztatom,
azalatt itt köröskörül öt földön az élet tajtékzik, mint az őrültség,
mint a haldoklás. Nem tudom, melyik hídról ki ugrott a vízbe éppen
akkor, mikor ásítottam, mikor unalmamat énekeltem. Engem ásításom
élvezetében semmi aggodalom nem zavart.
A világ, mint a színház, leégett, az emberek beleégtek. A felhők leestek
az égről, a virágok megkövesedtek. A fák elhagytak bennünket, mint a
feszületek és a szobrok. Csalódtam az állatokban is. A levegő megdöglött
és itt terjed temetetlen. Én úgy teszek, mintha semmi se történt volna,
igen, éppen úgy. Úgy viselkedem. Mutogatom testszín arcomat az emberek
közt. Mintha élnék még. Mintha mindenhez hozzájárulnék.
Kezet fogok olyanokkal, akikről tudom, hogy a fegyvert elsütötték. Lesem
jellemtelenül a homlokom alól, hogy nem látta-e valaki, egy valaki, egy
nem tudom ki, egy tisztatestű, tisztaszájú, tisztakezű szép néma férfi,
ki ellenőrzi, hogy hogy viselem magam életemben? Azt diktáltam magamnak,
hogy nem lesz szabad majd kezet adnom a fertőzötteknek, akiket a halál
felhasznált. Mégis hozzáértetem a kezemet a kezükhöz.