Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem
megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy úgy
fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy
gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre gondol
az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban, mikor
elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.
Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék,
kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a csodálkozás
kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom, az igazságom, a
hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és mindenem! És van nap,
amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig nem csodálkoztam! Mikor
elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha koromsötét lett volna.
Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor felkapom a
számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen másodpercemben közel
vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj! Látom, hogy elvesztem
itt, elbuktam, bele vagyok a földbe fulladva.
És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom
magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az én
édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat. Félek,
hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a
csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy engem a
csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy elhagyja a szépség, mint a hím
reszket, hogy elhagyja az ifjúság, mint a rotschild reszket, hogy
elhagyja a milliárd.
Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes csodálatosság.
Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság, milliom
gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató, repítő és
szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett ártatlan! Édes
kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy tyúklépés nyoma se
látszik azon.