Azt mondom magamról: én. Mindenki ugyanezt mondja önmagáról. Mindenki:
én! Ha kiadom ezt a neveletlen szót, akkor mindig elismerem, hogy nem
különbözök itt senkitől, én is csak ennyi vagyok: én. Nem vagyok valami
magasabb, valami vízszintesebb, valami mélyebb, valami nehezebb és
tartósabb. Mindenki mondhatja itt hogy: én. Pfuj! Egy tábornok is azt
mondja: én, egy bolha is mondhatná, ha beszélni tudna, mint a tábornok.
Az autok minden percben el akarnak gázolni. A multkor este világítatlan
udvarban csúszkáltam és kicsi híja volt, hogy a pincébe le nem zuhantam!
Ha vissza nem rántott volna valaki, egyszer az uccán bele léptem volna a
felnyitott csatornába. Keresztül estem a lovam fején, majd kitörtem a
nyakamat. Egy gyalogsági lövedék éppen a fülem mellett repült el. Kicsi
koromban majdnem elpatkoltam torokgyíkban én! Én! Én! Ééén!
Hogy elvihogtam magam egyszer egy kis gömböc színésznőn, mikor mesélt és
a vizes fogait néztem szavai mögött és egyszer, mikor azt a szót
hallottam: én, nem állottam meg, szemen kacagtam, oly kómikus volt, hogy
ez azt mondja: én! Mit gondolhatott abban a pillanatban, mikor azt
mondta: én. Mit látott szemei mögött odabenn? Igen, azt látta, hogy
nevetek és azt gondolhatta, hogy hátha valami szellemeset talált
beszélni s ő is elkezdett kacagni velem.