Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy üttessem el
magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban a pillanatban!
Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat. Kinek az arcát
legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam arcát. Kinek szívom
szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne fulladjon? Magamnak. Kit
borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit öltöztetek? Magamat. Kinek a
fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom
a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és
melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat,
mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát?
Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok
cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki érezné a rám
ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha más valaki látná
az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha más valaki érezné azt
a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a kezemmel megölelem, mint egy
poharat.
Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a magam
szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a magam szívére
helyezem.