Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha elmegyek a
kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek állani, engem
üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni a beszélgetőknek,
ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel kellene függeszteni, ha
véletlenül bemegyek: én szólaljak meg! Érthetetlen előttem, hogy nem
hívnak meg az udvari ünnepélyekre, hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz
nem érvényes az az ünnepély, hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni,
hogy maradhatott ki ma is a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy
én most hol tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének
el kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most
szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy temetésre,
fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül vidámságot kérek? Hogy
lehet az, hogy nem minden nő engem szeret? Lépten-nyomon látok szép
leányokat fiúkkal suttogni s szép asszonyokat férjük és szeretőjük közt
jóllakottan sétálni, mintha én itt se volnék a világon! Talán nem
látnak? Vakok? Hogy hogy nem bolondultak még meg mind értem? A földön
kéne nékik úszni felém, mint a tenger színén a heringeknek, végtelen
sűrűn! Az égig kéne lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik
kimaradtak karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az
ostobák a világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan
kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon
tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat és olyan búvársisak fejeket
hordani, hát megkérdeztek engem, hogy megfelel-e az az én ízlésemnek?
Hogy mernek nevet nyomtattatni névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az?
mi az? értem én azt? kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan
véleményt mondani, hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy:
szerintem, azt mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én
azt? Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre
semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom,
felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a
karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni.
Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy
meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal
vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul
nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak
várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a kövér
szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek, hogy
eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a buta
homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá! ugrándozzatok!
éljenezzetek!
Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem! Hogy
mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az, hogy
szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok képedve, a
lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem értem, hogy
politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben, hogy nem félnek
engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ forog, akiért így
lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és a föld alatt és a
tenger alatt!