Azok a szabad leányok, akik a járdán állanak éjszaka, mint az uccai
lámpák és akik ott sétálnak, úgy mint a dépô-t őrző katonák, mint a
büntetésből kicsukottak, mint a gondolkozó őrültek, azok a szerelmes
leányok engem is megszólítanak. Azt mondják nekem: gyere velem,
boldogságom. Meg azt mondják: hova siet, szép fiú. Meg azt mondják:
jöjjön haza, édes. Meg azt mondják: te vagy a zsánerem! Meg azt mondják:
magát vártam, egyetlenem. Meg azt mondják: álljon meg, szívem, mondok
valamit. Ha meg is állok ott avval a leánynyal, míg egy cigarettet
ajánlok neki, addig is zavarban vagyok, hátha erre talál suhanni egy
ismerős dáma kivilágított autoban és meglát! De nem igen állok meg
cigarettre sem, elhanyagolom, elfelejtem. Úgy megyek tovább makacsul,
mint néma ellenség. Bókjaikat elveszem, nem köszönöm meg, nem adok
semmit bókjaikért, hozzám való hajlandóságukért s az emberhang
fáradságáért és kalóriájáért, amit rám kiadtak. Sokszor majd elnevetem
magam bohóc képükön és kalapjukon, sokszor meg olyan nehéz borzalmat
érzek előttük elmentemben, mint egy gyermek. Mintha nem tudnám, hogy ők
is éppen ilyen ártatlan gyermekek, mint én, akik gyanútlanul ébredtek
föl az életre s nem tehetnek magukról. És olyan büszkének mutatom magam,
mintha soha se lettem volna ilyen leánynyal. A szívem mindig megbüntet,
mikor ellépek előttük, elkezd fájni azokért a leányokért. És az eszem
nem akarja megérteni, miért, mi jogon, miféle szégyenérzetből és
kényelemből nem köszönök vissza nekik és nem adom vissza bókjaikat
szalaggal megkötve s parfőnözve? És aztán látom a mulasztásomat és a
vétkemet a szerelmes leányokkal szemben, akik az én kedvemért állanak ki
a holt éjszakába, hogy nekem is legyen valakim, mert hátha senkim
sincsen? Ők, mint a mentők, megjelennek az uccán, ők a szerelemből
kifelejtett hímek jó tündérei. Ők az ügyetlennel, a gyávával, a
szegénynyel, a kiselejtezett rúttal, a nyomorékkal, a beteggel, a vénnel
és a részeggel is lefeküsznek és szelíden behúnyják a szemüket, mint aki
meghal. Ők mézükért nem várnak se virágot, se hűséget, se színészetet,
ők elhitetik, hogy azért csak pénz jár nekik. Ők úgy tesznek, mintha
megértenék a világot, mintha hinnének a világnak. Ők nem adnak és nem
kérnek nevet, mintha tudnák azt, hogy mindenki névtelen halott ezen a
földön.
Én tudom, hogy ők milyen szerencsétlenek, mikor a vendéget bekísérik a
kapun. Ők ezt nem tudják, ők akkor tudják hogy szerencsétlenek, mikor a
vendég nem jön, mikor a szobabér és a vacsora és a kávé elmarad. Én
tudom, hogy én az ő reményük vagyok és tudom, hogy én vagyok az oka
köhögésüknek téli reggel. Tudom, hogy mikor szerelemben csónakázom,
mikor kalandban bújkálok és mikor aszkézisben izzom, akkor őket csalom
meg és őket rövidítem meg. Nekem nagyon fáj a szívem a leányokért, igen,
de nem adom oda nékik fájó szívemet, hogy ezüstszínű kályhájuk tetején
kisüssék pecsenyének.
Én arra a bűnömre is emlékszem, hogy diák estéimen a leányokban
szívtelen bestiákat láttam, mert nem volt pénzem és ők nem engedik be a
fiúkat pénz nélkül. Viszont, akik mégis beengedtek hitelbe és potyára,
azoknak a leányoknak a hangját elfelejtettem hűtlenül.