Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket, ha
tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük. Kéjencség az
én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom cigarettjének a füstje.
Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat rezgetem. Hiúság az én
sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő sérelmeim, az én érzékenységem,
az én majom igényeim, az én hivatlan ábrándjaim rántják ki az én
sóhajaimat, mint az ő kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem
látszik a levegőben sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a
levegő üres az én sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom,
senkinek a világon abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna
a sóhajom, azt szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba
fonhatnák. Ez csak képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony
szolgálhatnék másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az
ujságárus kis leány kezét.