Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki ezen a
világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki boldog. Ha
alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy érzem, mintha csak én
volnék magamra hagyatva a földön, más mindenki választott kedvesével
sétál az álmosodó alléeban. Ha a halál betör az eszembe, azt képzelem,
hogy senki másnak nem kell meghalni, csak nekem. Azt is szoktam
képzelni, hogy nincs több úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok
az egyetlen és nekem kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán
nagyon sokszor van rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem
élő lény, csak magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind
csak viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom.
Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba esem,
hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét, nézegetem a
képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak ámulva hallgatom a
hangját, végtelen távolról, félig-meddig eszméletlenül. Némely
pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is él, úgy mint én, az sötét
irtózatot fest elébem az égre s felelősség villámlik rám némán
messziről.