Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok
ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút,
gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és lépnem
kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt. Éreztem, hogy
itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam, soha mellé nem
ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett volna detektívnek,
zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy, elutasított volna,
megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat oda kellett volna kínálni
néki, egy percemet a zsebébe kellett volna tennem. Hátha én vagyok az
ilyenek titkárjaul kiszemelve, hátha engem szenteltek föl valaha
gyóntatójukul, hátha én vagyok kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az
ő kérdésük, az ő jajuk, az ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen
engem vártak az ilyenek, ott egyesegyedül a padon?