Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a
szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és
üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják mért
kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve s
vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a rosszat álmodó
gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én kedvemért szenvednek!
Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt
hiszik, hogy semmi értelme és semmi célja nincs annak, hogy a világon
ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki
titkomat, nem tudok tovább bújkálni, bevarrt számon felszakad a varrás,
kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek
kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni
mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az
én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett
rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az
üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint a rózsának. Én csináltam
az emberek szenvedését, nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek,
látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én okoztam, én kevertem az emberek
szenvedését, én tettem, én, én, én! A homlokomra verek, megmarkolom a
szívem, a szemem megáll és levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki
szeretnék ugrani az ég kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm
kell. Leugrom az emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával
a föld tüzébe, odalent eléghetek.