Ma láttam a Margitsziget sétányán egy törpét, aki púpos és sánta volt,
egy pici kis soványat, vörös is volt egyúttal és beteg színe volt.
Cvikker volt az orrán, még az is! És a cvikkernek zsinórja volt,
felmászott az a fülére. És még ünnepnap is van ma, azt se tudom micsoda
ünnep. Mikor ezt az embert megláttam, abban a pillanatban olyan rosszul
lettem, hogy nem tudtam tovább menni, odadültem egy fának és ott
pihentem. A fejemben hátul és a mellemben balfelől és a hasamban és a
lábam szárában éreztem rosszul magam. Aztán megkönnyebbültem és tovább
sétáltam. Hogy mert elmúlni ez a rosszullét, mikor az a púpos, sánta
törpe tovább is olyan, amilyen? Egyszer a járdán elment mellettem egy
sovány sápadt férfi, fáradt öltözetben, csend volt és azt hallottam,
hogy annak a férfinak a szájából sípol valaki. Nyitva volt a szája. Nem
is sípolás volt az, hanem furulyázás, olyan módon hallatszott.
Alattomos, sziszegő, sértő hang volt. Úgy hatott, mintha gégéjében egy
soffőr ülne s a szembejövőket rémes kis sípszavával ijesztgetné a jármű
elől. Láttam egy hadikórházban egy élő testet az ágyon felültetve, annak
a testnek se lába, se keze nem volt egy sem, de a feje megvolt! És a
fején az egyik szeme ki volt folyva s a szeme alatt az arca bőre össze
volt égve, piros és kék és ólomszínű volt. Láttam Belgrád városszéli
koldusasszonyait a sárban ülni, mikor az úgynevezett győztes csapatok
bevonultak, azok a vén asszonyok úgy tettek mintha sírnának és meztelen,
csonka lábszáraikat nézegették és emelgették meztelen csonka karjukat.
Láttam magyar vásárokon is a porban ülni és csúszni-mászni ilyen
csonkakarú s csonkalábú koldusaggastyánokat és koldusmatrónákat, mindig
zsoltárt énekeltek és a fejüket hintáltatták jobbra-balra, mint az
ázsiai kígyóbűvölők.