Talán az nem bűn, hogy szomorú vagyok? Az bűn az élettel szemben, úgy
mint a jókedvem bűn az emberek ellen és a néma állatok ellen és a
temetetlen Hold ellen. Szomorúságra támasztott homlokom, hosszas
könyökölésem, makacs gondolkozásom, ablakon való kibámulásom, a díványon
hanyatt fekve a szoba mennyezetén folytatott tanulmányaim, írásom,
olvasásom és lemondásaim és a belső részemben dühöngő uccai harcok,
mindezek bűnök az élettel szemben. Az élet a legvilágosabb, a
legmelegebb és a legszellősebb és a legízesebb és a legcsodálatosabb és
a legszebb. Az élet virágos és rozsos földbirtok, az élet őzes park, az
élet hattyús halastó. Az élet barbár királynő, őfelsége nem tart udvari
poétákat, legfeljebb csak táncosokat. A csend mohón lesi a futballisták
ordításait, a víz az evezősök alá feküdt, a nap az uszodában a
napfürdőzőket csókolja vállon, az erdő dalt és kacagást követel. Az élet
nem nézi, hogy gyilkosok-e azok, akik mulatni mennek, az élet nem bánja
ha csalók és rablók úsznak autóikon a kedveseikkel a tavasz délelőttje
felé. A táj, a kép, az ittasság, az egészség, a csodálat minden
fizikumnak rendelkezésére áll. Az élet nem finnyás, nem törődik avval
amivel én törődöm: az élet maga él az olyanokban, akik az életet űzik.
Az élet élni akar, esze ágában nincs lemondani az életről. A hadiak
kisasszonyai lovagolni tanulnak és a szél kipirosítja az arcukat. A
legbutább és legkövérebb igazgató úr sétál át május délután a hídon és
az égben senki nem lesz rosszul tőle, az ég a legszebb felhőit teszi ki
s mosolyog, mint a főváros, mikor királyi vendég kocsizik végig az
uccán. Az élet kéjenc nőstény, a bőrünket kedveli, nem a szívünket. Az
élet duzzog, mert elhanyagolom őt. Az élet bosszút áll rajtam, mert
megsértettem. A nap olyan hahotával csap rám, mert nem tudok vele
farkasszemet nézni, mert meggyengült a szemem, mert sírtam.