Ezt a szót hogy: én, ezt réges-régen nem jól esik kiejtenem.
Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha szívembe
szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő fellármázza sötét
szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek alszanak.
Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik ember
mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én szava ráfogás,
tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az én? nem látom. Kinek
a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én? Mit akar? A halál nem
visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom: én. Ez a legárvább hang, ez
a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én olyan mikor a számon kiszabadul,
mint ha egy láng akarna az óceánon átúszni, vagy mint ha egy hópehely
akarna a Szahara felett végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem.
Ki akarom lápiszolni a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden
nap azon csípem magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik:
te vagy ott? és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie
hiányán múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem
tudok feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom
szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én szó
kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom, mindennap
legalább egyszer.
Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges vagyok,
útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha el tudna
szakadni s a felhők közé bújhatna!