Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy esik és
csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy hogy: csepeg
az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt hány csepp az eső,
vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom megolvasni. Minden cseppjét vagy
szálát tudomásul kell vennem, minden cseppjével, szálával el kell
valahol számolnom. Az eső kötelez engem, mert itt vagyok és látom!
Mindennek tanujának kell lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik,
minden produkálja magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy
bizonyítsam, hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom
megolvasni. Vak vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még
annyit se tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem
egy levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc,
harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok
megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja volt
annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján leesett már a
fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű közé, nem is
hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és testecskéjének
zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok. Nem hallom a tó
gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a rózsabimbó felrobban és
rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének didergését és nem hallom,
mikor fáztában a tollazatát felborzolja, tollainak zörejét. Nem hallom a
másik asztalnál ülő embernek a lélekzését. Nem hallom a mellettem
elmenőnek a szíve verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat.
Azt se tudom mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a
homok. Nem tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a
fájdalom. Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének
literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen súlyuk
van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom hány kilométer
egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy lépés, egy-egy
lélekzet, egy-egy pillanat.