A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A sánták
úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak. Egy sánta
jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint másik sánta, az
akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a járdán, az
anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok fáradt spondeust
lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig majd orra buknak. Én
csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor verset írtam; odakint az
uccán profán módon járok, prózában. A sánták mint költemények vonulnak
el a szemem előtt; kórházi románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor
balladái, a bágyadtság szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem
madrigáljai, hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai.
Ezek a költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy
anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál anthológiájában.
Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra kétfelől leteszik maguk mellé
nehéz mankóikat. Az én tintás verseim nem igazak. Az én verseim
fölöslegesek. Nekem nem is lett volna szabad verset írni.