Én vagyok az oka a szomorúságnak. Ami szomorúság öt világon van, azt
mind én füstöltem. Ami szomorúság születésem előtt volt a világon, azt
is mind én nyujtottam. Én még nem érkeztem meg, szomorúságom megelőzött,
mint az esőt a borulat. Én vagyok itt az oka a szomorúságnak. Az én
szememből jött a sötétség. Én találtam fel. Én miattam van a halál. Ha
nem élnék, nem kellene senkinek meghalni. Soha, de soha meg nem halt
volna senki, ha én meg nem születek. Én megharaptam valaha a földet,
azóta vérzik a föld. Én vezettem ide a sírást egy sárga óceánból. A
sóhaj húrját én húztam a szívtől az ajkig, én kötöttem azt a húrt minden
hangszerre. Én leheltem az őszt, az én betegségemet kapták meg a virágok
és a falevelek: megbánják színüket, elfelejtik örömüket, lehajtják
fejüket, zilálják magukat, hervadnak, elhullanak. Engem emlegetnek a
varjak, igen, hogy én vagyok az oka mindennek. Én tőlem fél a szél, én
előlem akarnak a fák elfutni, én tőlem menekül a hold, én miattam
reszketnek a csillagok.