SOK MINDENRŐL HALLGATOK

Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még

művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől, mintha

úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és grófnői

szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek kezemmel, zavarta

szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a homlokomban a kis gondolat:

jaj ha tudnák rólam, kikergetnének. Bizony. Nincs rovancsolás és nincs

bűnügyi vizsgálat azoknak a bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és

húszfilléreseknek a dolgában, amelyeket az apa zsebéből, a

bugyellárisból kicsentem éjszaka, mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely

tárgyalná a kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis

kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában,

kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok,

szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód

zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot. Igen,

zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama zár alatt

tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó kenyér, az is

zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen karéjt vágtam,

mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon azoktól a nehéz kofáktól,

akik a bódéjuk előtt a kis széken elaludtak nyárban ebéd után, hát

azoktól hányszor és mennyit oroztam ügyes kis cimborákkal együtt,

mosolyos fehér vajalmát, világos új diót, nagy ragyás császárkörtét,

aranyhajú, óriás, zöld csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen

szörnyeteg széles kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy

életveszélyes görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam

volna a piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól

célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre esnek a

boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas baráttal

szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a datolyából, a

szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány szem az, milyen

súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz, amennyit kezdő életemben a

magam emberségéből élveztem. A boltban a pult előtt székeken állott ez a

sok minden úri üdvösség, meg hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki

szokták volt tenni székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a

szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a kezem a

lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és olyant

képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet szenvedtem.

Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis hordóból, amelyben

vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok bors között. Ezért a

lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem egyheti fekvéssel is, olyan

beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony nádpálcák is úgylátszik

mindörökre elintézés nélkül maradnak, akiket a bolt előtt kihúztam a

nádpálcakötegből, mikor nem ment el senki ott a bolt előtt, se nem

néztek ki a boltból. Azt a sok-sok bronzot és nikkelt, akiket apától

loptam, azokat cukorra, édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós

képekre, spárgára, márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem,

mert ezeket a csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az

is színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós

képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad alól,

ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a gyerekek az

udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek úgy, mintha dolguk

volna bent az osztályban, mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni.

Elévültek ezek az ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen?

Rosszat, rosszat érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a

zsebéből a bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette

a kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján

maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond,

mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani

magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a

kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg a

cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak, akiktől

lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok, mert

megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból bírót

csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok a boltosok,

akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek.

AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK VALAMI

FÖLÖSLEGE NE VOLNA

Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien

vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is

élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják

magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly

felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két

bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak,

vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.

Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy

szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem

mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém

képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy

tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem,

hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet.

Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így

kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a

világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután

is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az

sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek

szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor folyton halnak mellőlem az

emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok

is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más

szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy

fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem

szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik,

hogy nekik nincs arra való tehetségük.

Bűneim · 第 71 / 111 题