Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még
művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől, mintha
úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és grófnői
szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek kezemmel, zavarta
szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a homlokomban a kis gondolat:
jaj ha tudnák rólam, kikergetnének. Bizony. Nincs rovancsolás és nincs
bűnügyi vizsgálat azoknak a bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és
húszfilléreseknek a dolgában, amelyeket az apa zsebéből, a
bugyellárisból kicsentem éjszaka, mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely
tárgyalná a kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis
kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában,
kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok,
szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód
zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot. Igen,
zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama zár alatt
tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó kenyér, az is
zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen karéjt vágtam,
mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon azoktól a nehéz kofáktól,
akik a bódéjuk előtt a kis széken elaludtak nyárban ebéd után, hát
azoktól hányszor és mennyit oroztam ügyes kis cimborákkal együtt,
mosolyos fehér vajalmát, világos új diót, nagy ragyás császárkörtét,
aranyhajú, óriás, zöld csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen
szörnyeteg széles kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy
életveszélyes görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam
volna a piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól
célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre esnek a
boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas baráttal
szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a datolyából, a
szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány szem az, milyen
súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz, amennyit kezdő életemben a
magam emberségéből élveztem. A boltban a pult előtt székeken állott ez a
sok minden úri üdvösség, meg hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki
szokták volt tenni székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a
szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a kezem a
lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és olyant
képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet szenvedtem.
Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis hordóból, amelyben
vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok bors között. Ezért a
lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem egyheti fekvéssel is, olyan
beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony nádpálcák is úgylátszik
mindörökre elintézés nélkül maradnak, akiket a bolt előtt kihúztam a
nádpálcakötegből, mikor nem ment el senki ott a bolt előtt, se nem
néztek ki a boltból. Azt a sok-sok bronzot és nikkelt, akiket apától
loptam, azokat cukorra, édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós
képekre, spárgára, márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem,
mert ezeket a csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az
is színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós
képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad alól,
ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a gyerekek az
udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek úgy, mintha dolguk
volna bent az osztályban, mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni.
Elévültek ezek az ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen?
Rosszat, rosszat érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a
zsebéből a bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette
a kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján
maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond,
mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani
magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a
kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg a
cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak, akiktől
lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok, mert
megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból bírót
csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok a boltosok,
akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek.
AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK VALAMI
FÖLÖSLEGE NE VOLNA
Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien
vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is
élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják
magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly
felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két
bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak,
vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.
Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy
szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem
mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém
képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy
tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem,
hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet.
Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így
kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a
világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután
is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az
sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek
szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor folyton halnak mellőlem az
emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok
is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más
szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy
fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem
szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik,
hogy nekik nincs arra való tehetségük.