Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy ott van-e,
mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi mindent el nem
majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe velem faluhelyen,
hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy rúgjon egyet azon a
kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat. Hálókocsiban a másik urat, aki
ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy néztem mint az őrültet és képzeltem
mikor a sötétségben fölöttem szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha
kitör a roham rajta s nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan
magányban a fák között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most
mingyárt nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki
az, ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar?
Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a
félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem tudom
ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert gyaláztam meg
akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a
Margithídon megállottam a vizet nézni hálóingében, a selyem holdfényben
és a híd korlátjára könyököltem és néztem lefelé. S emlékszem, hogy
akkor egy másik alak is oda volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd
korlátjára s őtet kezdtem lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase
láttam még a Dunába ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen
eseményre s nem bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha
csakugyan a vízbe akar ugrani, majd odarohanjak és visszatartsam. A hold
mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen úgy
les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő halálára, én
öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt az alakot a hideg
éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt az emléket, nem akar a
helye tiszta lenni. Az az alak is akkor sokáig sandított oda felém. De ő
velem csak jót akarhatott. Úgy-e?