Soha nem beszélek a siketnémákkal. Ha ember vagyok, ők nem barátaim?
Éppen úgy kéne barátkoznom velük is, mint azokkal, akik hanggal
beszélnek. A siketnémák a két kezükkel beszélgetnek; nekem is van két
kezem, megtanulhattam volna nyelvüket. Egyszer Florenzben egy vén férfi,
emlékszem olyan fekete volt az arca, mint az odaégett maróni, az az
uccán a kezembe nyujtott egy cédulát, azon a cédulán legfelül oda volt
nyomtatva: Io sono sordo-muto és az alatt a siketnémák abécéje volt sűrű
kicsiny kezekből, a két emberkéz hajlásai s ujjmozdulatai adták az abécé
minden betűjét, még a w betűt is. Azután a számok következtek; minden
számjegyet tud a kéz mutatni, zérót is. Az a vén sötét olasz férfi
koldus volt és a soldot az ujjai mozgatásával köszönte meg. Vajjon
milyen hangja van egy-egy némának? Milyen az a hang, amelyik a némának a
hangszálain halva hallgat? Csak a köhögését hallani némely némának,
egyéb hangot nem ád és a köhejéből nem lehet a beszélő hangját meg a
dalhangjait képzelni. Milyen az a hang, amelyik nem hallik? Van a
némáknak hangjuk, hisz emberek, hisz élnek, csak nem tudják kiadni.
Milyen az a hang, amelyik nincs? Kíváncsi vagyok rá! Szeretném, ha
megszólalnának a kedvemért a némák, ha azt mondanák: jó reggelt. Igen.
Azt a cédulát eltettem akkor, hogy meg fogom tanulni a siketnémák
beszédjét és ha az életben, vasúton, ország útján vagy börtönben vagy
kórházban siketnémával kerülök össze, majd társalogni fogunk. De cédulám
és jószándékom elkallódott azután. A siketnémáknak senkijök, semmijök
nem vagyok. Idegenjök vagyok. Félek tőlük. Nem vagyok-e ellenségük? De
az vagyok. Mily könnyedén sajnáltam csak őket, milyen keveset. Csak
másodpercekig. Mikor elmentek mellettem siketnémák, alkonyatkor, a
Városliget felé, hadarva témáikat ujjaikkal, utánuk néztem és
megállottam. Nőt is láttam már így siketnéma csapatban. Nem tudom hol
laknak. Nem tudom életük történetét. Nem tudom szerelmüket, bútoraikat,
reményüket, halálukat. A siketnémáknak az egész világ siketnéma. A
futballmérkőzés, a madaras tavasz, a zenés mise, az őszéji szélvész, az
izgatott tenger. Nem törtem a fejem regényen, színdarabon, ahol
siketnémáké az élet. Nem írtam soha verset őfelőlük, az ő nevükben. Nem
tudok siketnéma lenni.