Mindig, mindig, mindig várom az élet érvényes megjelenését. Mindennek
ünnepélyét, ünnepnapját. A gondolattal való ideális társalgást, a
természettel való üdvözült együttlétet, a leánynyal való édeni
megismerkedést, a nővel és baráttal való rajongó beszélgetést, amely nem
is beszéd, hanem dallam, mint az opera. Várom mindennap azt a holnap
reggelt, hogy könnyben megmosdva s mosolyban megtörülközve napos
homlokkal lépek ki a kapumon, felhőszínekkel felzászlózott uccára,
melyen csipkés és illatszeres párok járnak-kelnek, de olyformán, mintha
koreográfus rendezte volna az uccai közlekedést és a szembejövők mind
összecsókolóznak, mint hajdan a gavotte-ban. Nem tudok leszokni hamis
bánatokról, kancsal reményekről, frivol sóhajokról.