Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan
lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam.
Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat
elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen
a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a világ szivárványszín
törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem és az embereket
úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom.
Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy a jégvirágok közé nem indulhatok
el bolyongani s nem találkozhatom avval a hideg királyleánnyal, aki
előtt meghajolva, mint lángoló spanyolviasznak tövig kell égnem. A
gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan
trágyás mezőket. Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul
lettem, az emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el
akartam szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és
Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre
próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam sokáig, mikor
inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve changeant színnel,
úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak a színes mellényt. Azt
hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami tetszik. Azt képzeltem, hogy
én magam találtam fel a szívemet. Elfelejtettem, hogy az emberektől
kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, dugdostam az emberek elől, a
begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam.
Azt képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van boldogtalannak
lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a
szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam,
mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni.