Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem, mindig
megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen csak tudok
mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is megengedem magamnak, hogy
egy kis barackot nyomok a fejébe vagy enyhe fricskát adok neki. Ha
nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy nyujtom a pénzt, de nem adom oda,
hanem a mutatóujjam csúsztatom a tenyerébe; csak azután adom oda
nagylelkű adományomat. Ezek a gyermekek el szokták nevetni magukat és ez
nekem jól esik. (De nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor
szelíd koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna
átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy mint a
nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az uccán, nem igen
merek effélét csinálni. Szégyellem a természetességet az olyanok előtt,
akik a természetességet nem találják természetesnek. Igaz: a koldusok
szemébe se tudok azért egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak
és zavarba jövök. Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy
megbocsátanak azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok:
az előtt nem kell a szemem lesütni.