Nem, nem, nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha pénzt
kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni s nem követeli
alamizsna helyett a világot. Bűnpalástolás, megvesztegetés, butítás,
rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a koldusnak, tudom én igenis. De
mikor nincs apróm és lusta vagyok a koldusnál váltani, meg mikor
sietésemben elsikkasztom a koldusnak járó bért, meg mikor
szórakozottságomban vagy hanyagságomban nem adok pénzt a koldusnak,
mindig úgy érzem, mintha valaki visszarántana, hogy menjek vissza a
koldushoz, mert adós maradtam néki. Igen, a koldus elvárja a pénzt
tőlem, hisz azért áll ott a falnál, én tehát avval a pénzzel amit vár,
avval tartozom néki, úgy mintha kölcsönadta volna. Ha nem adok pénzt a
koldusnak, akkor csalódást adok néki, csalódást pedig senkinek ezen a
világon nincs jogom adni; nekem azt sehol meg nem engedték.
És ha forradalomba óhajtom a koldust avval lökdösni, avval hogy én pénzt
nem adok néki, látom, hogy nem megy, hiszen annyiszor nem adtam már a
koldusnak pénzt és lám, ő meg se mozdul! És aztán, ha forradalomba hágna
is, azt a forradalmat elő kell készíteni néki, nem? Szervezni kell a
forradalmat. Unalmas, lassú ipar az a forradalom. Addig mit eszik a
koldus míg győz, ha nem adok pénzt neki? És aztán, mennyi pénz kell majd
ahoz a forradalomhoz. Röpiratra, plakátra, agitátorok fizetésére s
géppuskákra, mennyi, de mennyi pénz kell! Pénzt kell adnom a koldusnak.
Nem, nem! Én nem adhatok pénzt géppuskára, mert a géppuska a halálé, én
pedig úgy hiszem, az életé vagyok.