Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos
koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom falánál,
mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom őt, hogy tűröm
ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni fogom ott, ahogy ma
eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz, hanem csontszerkezet és
vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az élő fa, úgy, mint a csupasz
szem, amely könnyezve fáj a napfénytől és a belérepült szúnyogtól
kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres lesz. Sokszor a szívem olyat üt
a mellemen, mintha kővel mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és
eszembe jut, hogy él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először
látnám! Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim
rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a lakásomon.
Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem gondolat, nem álom, nem
illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az ütőerem lökéseit, hallom a
lélekzetem súgását és érzem a pilláim ütközését. Nem úgy van, hogy
sétálok mint egy alak a mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint
élő férfi pottyantam ide le a városba, merőlegesen talpraestem és
azonnal járni kezdtem mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul,
ott áll, mint akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő
helyében ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni
akarok az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.
Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon d’Ermenonville
kapusa a soffőrök meg a kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg
fehér bottal az uccát mint a rendőr! Mért nem költöm fel
riasztópisztolylyal a közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem
árulom el, hogy mit látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem
értem, én nem voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először
és mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt
itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak, nekik
soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan mozognak itt, ők
nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a földön, ők itt
berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s koldust is tettek oda
a templom falához. Az emberek idevalók, itthon vannak! De honnan jöttem
én? Valahol még napkelte előtt felöltöztettek és elindítottak erre a
világra, igen, mintha egy anya meleg tejet itatott volna velem és a
hajamat nyelves tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt
volna szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is
hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson keresztül
és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint gyermekarcnak
szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek, azok a kezek össze
voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy énekelt egyedül a szívem
születésnapi köszöntőt, a világ felé fordulva. Most megállok és
megtörülöm az életet homlokomon; emlékezni próbálok.