Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is adnak. Már
csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy viselkedni mint a
többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy csináltam itt az életben
mint ezek a többiek, avval mindig megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a
koldusnak pénzt adnak, akkor bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem
volna szükségük koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a
pénz, amit a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz,
amit nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.
De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha semmit,
pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy hiányzik, az a
pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek is egyéniségek mint
én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez hasonlítok, akkor már nem vagyok
egyéniség. Mihelyt egyéniségnek érzem magam, már nem vagyok az, hiszen
egyéniség annyi van itt a földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon
nem akartam egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is
értem ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók
közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan
nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát, akinek
van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll rendelkezésemre. De a
koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell, mint a primadonnának. Hát
mégis, nekem is pénzt kell adnom a koldusnak! Nekem is, pedig én
szívemet hoztam a világra s hangomat és szám és tenyerem melegét és
nézésem világosságát és homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a
koldust kizárjam az estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az
egész kéjútról? Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne
mutassam be Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott
legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb! Megcsókolom
meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem forróságomat.
Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején virágokat költök,
mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait megmosom harmatban és
megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát adok az erdő őszi színeiből
és ujjait örökzöld ágacskákká változtatom, amelyek csak a végtelen
széltől kérnek alamizsnát.
Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s szívemet
öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba fullasztanám,
igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a koldusnál és akik
ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez, azok elvennék a helyet
egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak adott volna valamit, ha én ott
nem lábatlankodom.