Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt
teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy koldus is van
az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bűnöm, hogy amikor a
pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint
ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust
arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt
köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette
tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot,
amit olyan olcsón vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a
koldusnak, hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt
hitte, hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is
bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem adományomat és
hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is, mert tolakodás ez és
bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki nem kíváncsi rám és
tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok és úgy nézek a koldusra,
mert hátha éppen abban a pillanatban el volt ábrándozva s gyermekkorában
bitangolt az emlékezete pillangós májusban és én kíméletlen szánalommal
az idegen jelenbe visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor
az adót beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt
nem is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt.
Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, mert
harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom.
Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt ő
maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az ő
produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak végig
se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy szememet nem
adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll meddőn és ásítva,
az olyan koldusban még jobban megsértem az egyént, mert a közönséges
emberek még hiúbbak mint a művészek.