Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár kiszolgált
fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból, hogy pityókos
lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan; alig állotta meg, hogy
ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott mindenkire, aki szembejött vele, a
lámpának nekiment, mintha meg akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt
lengette, meg-megsímogatta s gyönyörködött a talpában és tovább
lengette, mutogatta a világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér
foxinak is megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott
néki. Nem tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a
hasamból: útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha
most már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott
egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az önző
szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni, mikor új
szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig megsimítottam, mint a
szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön minden szegény fiatalnak
volna szeretője.