Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a szám, nem
nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy ebből semmi
sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!
Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált! Azt hiszik
komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy meghaltam, azt
hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt hiszik kétségbe
vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott, magamnak semmi se leszek,
mint az elpattant szappanbuborék, semmi, de semmi!
Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek fülét!
Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány uccán végig a
napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a zöldségesbolt előtt
kapargáló vidám szegény gyermekeket.
Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise
béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek, kocsisnak,
lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot kérni. Előre
kérek bocsánatot mindenkitől, halló!
Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a látást,
hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést! Itthagyni a felhőket,
amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és másnap is új színeket
kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha itt volnék, mintha nézném és
gutiroznám.
Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket, a
kertieket, a mezeieket és azokat a lelenc füveket, virágokat, amelyeket
a kerítések tövében és a városok végén a kövezet közt láttam.
Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam igazat,
amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és nevetőset,
világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét és a dalhangot, a
madarak tündöklő sziszegését, a szél ijesztgetéseit, a cipők
reccsentését és a csöndet, a meglepettet, az ájultat, az őrültet, az
ihletettet, a költő végtelen homlokát, amely a versíráshoz lehajol.
Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen testvértelenség,
elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a holdtól és a naptól, az
állatoktól és az emberektől és a csillagoktól, akik még mindig nem
tudtak megszólalni, akik mindig úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek
a vágytól, hogy szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem,
azzal, hogy elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem
szeretlek!
Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn lesz,
visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni magammal
innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az egyetlen vigaszától,
egyetlen meleg falatjától, utolsó puha vackától, a szívemtől, amelyet
használhattak emberek és férgek és kidobott cserepek és leszemetelt
falevelek és villamosjegyek. A szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni,
mint a vízbe dobott szenet! Eltüntetni, elásni!
Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék,
itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek!