Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban odajött a
felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy terhemre van,
hogy nem lett volna szükségem rá. Megint elfelejtettem, hogy nem én
vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem tudnám, hogy ő abból él, hogy
elfogja a felöltőmet és a ruhatárba hurcolja. Ezt az illetlen
pillantásomat, amelyet a szemébe nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha
nem válthatom vissza tőle semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen
voltam életemben, akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe
szoktak jutni; halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön
elégtételt követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek,
virágárus lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor
válogatatlan, mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál
szegényebb alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett,
hogy nem vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy
elfordultam a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen
köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel, butákkal,
pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a csalásomat.
Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem arisztokratákkal
szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni s ajkaim fölé a
mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig tudtam, hogy azoknak
tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a leghosszabb udvariassággal, akik
effélét a a legkevesebbet kapnak ebben az életben.