Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és
hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek ebből az
emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak hátamat a multnak
tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz értetni, szemem a
jelenről fölvenni s messze tekintve magasan lélekzeni, hajam egy szélnek
megnyitni, mely a nevetés himnuszával repül? Szabad nekem a sokára
születendők örömeért való rajongás sarkantyújával frissíteni sarkaimat?
Szabad az emberhit mákonyával aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő
jövő vigaszába, mint cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant
messzi szüret chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve
gyönyörködnöm valamely boldog életben, amely még most nem érvényes?
Szabad nekem egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a
jövendőnek jókedvű idegenjei közt repesnem?
És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára boldog
lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit, melyekbe holnap
reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap reggel szabad volna nekem
is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a mult idővel is, amely már
elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik vakon, sejtelmetlenül,
értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban kisfiú koromban
hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az ujságból felolvasta a
párizsi jótékony bazár égését, láttam magam is égni házat és láttam
megégett szülők és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a
harctér csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek
elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a
szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg egyéb
betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren és
millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a brutális
történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt emberiségek, melyek
mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az idő alatt fekszik az én
szívem, minden ami volt, minden ami élt, az én szívemet nyomja! Igen, a
temetők kórházak, teli vannak nehéz betegekkel. Barakvárosok a temetők,
teli vannak kétségbeesett menekülőkkel. A temetők Ausztráliák,
humanizálatlan vademberek feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a
halottak tudatlan kis gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába.
Vissza kellene jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre
megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát és
Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot, hogy:
gyertek, már itt az élet.