Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak is van,
mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok a belek és
azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan útálok. Ha nem
volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is
tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok
a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös
lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok, amit eszem, úgy mint mindenki
más, és az a disznó, az a borjú, az a hal és osztriga és fácán és
galamb, amit eszméletlenül felfaltam éppen úgy, mint a szép leányok
falnak, akiktől elborzadok, mikor az evőasztalnál látom őket. A szívem
és a belem fel akar fordulni az émelytől amiért megeszem a kedves
pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat
megeszem? Igen, én vagyok az, én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó,
kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek
mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az
a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a
ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én
választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a
cipő, amit a suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a
nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér,
akit egy pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő
s szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van
az az én? Minden mást, mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem
látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford
Street-en a tolongásnak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a
hajó se látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A
Balaton szélén a nádszál magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának
fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy
megkeressen idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a
fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné
észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki
jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha
beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy nem
fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt
az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom, életem csak az
álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az
ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb annyi volnék én
egy torony ablakában.
A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél, annak már
csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is
mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek
köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a természet
gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna
kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a
számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném.