Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépészkisasszonyok. Nem is
támaszkodnak, mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják úgy mint az
f betű, a sors őket ököllel hátbavágta, hátuk attól előrebukott és
keblük lefelé szokik. Igy dolgoznak. Mindig figyelik a sort. Sokszor
közelhajolnak a papírhoz, oly közel, mintha meg akarnák csókolni. Mindig
radíroznak. Mindig szedik le a papírt és csavarják felfelé az új lapot.
A karjukon könyökig fekete huzat van, biztosan az ölelést gyászolja a
karjuk. Néha leejtik a kezüket a comb mellé, mert elfáradt. Felkapják a
fejüket néha s egyet sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafond
felé néznek, csak olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak, az nem
vonatkozik az ő életükre. Az nem az ő dolguk. Az őket nem érdekli. Azt
nem értik ők, nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint
Amerika, vehetnék a világ minden gépészkisasszonyának zongorát. Zongora
elé ültethetném őket. A zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép
zenéje nem olyan szép. Olyan az, mint induló, melyet őrült szerzett
unalmában. Olyan az, mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az, mint a
zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépészkisasszony másolta
három példányra. Pedig én azért jöttem, hogy a leányok feje piruló,
álmodó s könnyű legyen, mint a mákvirágok feje. Láttam a mezőn hajnalban
a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el, hogy a lányok majd ilyen
egészségesek lesznek. Illatos, langyos, édes szél fújt, oly üde borulat
volt a föld felett, mintha zivatar jönne. Nem is igaz, mert a borulat
mögött lángok rajongtak! És hűvös volt és a két orcámon mégis lázat
éreztem és csend volt és mégis zene szállott a két fülem mellett
kétfelől. Emlékszem, ilyen idő volt mikor a világ felé közeledtem.