Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például
végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre egy
kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg kellene vele
haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy áll egy
soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt levett
kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy beszélnek
egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a football-labda fejéről
lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az emberképű fejre a maga
kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros nyakredőből letépnem gyöngysort,
hogy azok a hamvas gyöngyszemek ott meg ne romoljanak? Nem kéne
szorongatott kövér kis ujjak segítségére ugrani, melyeket a brilliáns
gyűrűk fojtogatnak? Nem kéne villákat a szájüregek elől elütni
éttermekben, mikor a villák veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne
néha lángoló kacagást pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak?
Hányszor! Hány monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet
kellene meleg beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek!
Mennyi ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis
gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő játék-bárányuk
arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az mit beszélt! Hogy
meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd gyermekeket.
Nem tudok olyan rossz lenni, hogy jó lehessek.