Ki tudja hányan néznek rám, akik szembe jönnek az uccán velem, olyanok,
akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözködve, mint ők.
Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a
nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind én vagyok, és én
megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett, rothadt, ócska s olcsó
durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg nem vagyok olyan ócska vagy
olyan tépett. Biztosan bűnös vagyok, mert sokszor az uccai nép közt
elveszem a szemem az úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából és
másfelé nézek. Olyan csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy
aki nem tudja rólam, hogy én itt csak álom vagyok, az úrnak nézhet,
olyannak, akinek már párbajai voltak, aki nem ad mindenkinek kezet, aki
nem üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki és
aki nem koporsóba, hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni, aki a
nyöszörgő szegényt agyon szeretné lövetni, aki a csillagokra nem
kíváncsi, csak a magasabb rangú urakra s aki, mikor a Dining Roomban
összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az ismeretlenek közt,
így csinál magában a gőgtől: pöh, pöh. Mert ha nem csinálna úgy néha,
akkor a gőg, mint a gőz szétvetné a testét, azért kell neki magas
feszültségű gőgjében sokszor így fújni: pöh, pöh. Igen, úrnak nézhetnek
azok, akik a nyomor divatlapja után öltözködnek. És tisztelnek engem, és
én ezt a tiszteletet magamra veszem, nem kiabálom hangosan az uccán:
vigyázat, nem úr jön itt, hanem egy felhő! Engedem magam nagyrabecsülni,
bámulni a rongyosoktól, engedem, hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint
egy bálványtól, aki éhséget és betegséget fújhat a szájából. Csaló
vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik, hogy a legjobb
barátjuk mellett mentek el. Nem tudom, hogy öltözködjem, senki nem
parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom kinek vagyok
hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De vasárnap azok is
különböznek és a képük is fehér akkor és a homlokukra nincs fölírva,
hogy ők kéményseprők. A föld népének öltözete tűnik előttem a
legérvényesebb emberi öltözködésnek, de engem az anyaföld kitett a
járdára, én nem élhetek otthon. És a föld népe is nemzetek, tájak
szerint más-más divatot hord és én mindenkihez hasonlítani szeretnék,
aki csak él a földön és a világon és az elaludt időkben és az
ébredendőkben is minden élt és élendő emberrel egynek, ugyanannak érzem
magam; meztelen testemnek, mint az örök tengernek, minden felhőt fel
kellene venni!
Hogy kell nekem hát öltözni? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi életben
valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha rovancsolást tartok
magamban, látom, hogy nem érdemlem ezt a ritka beosztást, és nem is
nevezett ki a király poétának, hogy elhihessem, hogy az vagyok. Én semmi
se vagyok. Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs
egyenruhájuk. És én nem tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó
csavargóval hamarabb érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval
a csavargóval, a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert
őhozzá húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a
világon rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg
rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok aboutnak a Music Hallban,
mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a madárijesztőnek a vetésben.
Jaj, de a nők! Futhatnék expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe,
hogy mérgezzen meg csókjával? És ha megértene egy nő rongyaimban, nem
tudnám őt viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől, aki
poétát szeret; én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban az
úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt,
azután meg a kiadó urak, meg az igazgató urak miatt, hiszen rongyosnak
nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség miatt, mert
gyanus lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim, gyöngeségeim és
hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek
árával a Brachfeld F. cégnek tartozom.