Nem a magamét beszélem senkivel, soha. Itt van a szájpadláson az én
minden kérdésem, az én minden válaszom, az én minden vallomásom, az én
minden panaszom és az én ünnepi beszédem, itt van rajongásom
harangzúgása, itt van az álmom dala, itt van a gyermeki hintázás
témátlan románca, itt vannak a csodálat összes szavai mint napsütésben
függő zöld levelek, itt van a téboly eszperantója, itt van a rettenet
vonítása s ez mind itt lapul a szájpadlásomon, az én szavaimat le nem
szedi a nyelvem onnan. Úgy hallgatom a beszélésemet, mintha grammofón
beszélne a számból. Én még meg se szólaltam. Teher nő a két tüdőmön,
mindennap jobban nyomja mellemet a ki nem adott saját szavak terhe.
Mindennap elmulasztok megszólalni. Homlokommal mint paizszsal mindennap
eltakarom magamat, szememmel mint festett ablakokkal mindennap letagadom
magamat, hangommal mint lakájommal elhazudtatom magamat, hogy nem vagyok
itthon, gégémben mindennap megfullasztom magamat. Enyémek azok a
szavaim, amelyeket elhallgatok? Én vagyok az, akit nem fejezek ki,
akinek csaló hangommal be fogom a száját? Én volnék az, akit nem engedek
szóhoz jutni, én, én volnék az, akit agyonhallgatok? Nem. Én az vagyok,
aki hamisít és temet a hangjával. Az, akit titkolok, akit elhallgatok,
az a köteles ember az én arcom mögött! Mindennap eljön a szürkület,
látom a szürkület árnyékai közt elmosódni mondani valómat.